Sétálsz az utcán, éppen most fejezted be egy jóleső csokika elnyammogását, és ott van a kezedben a papír. Mivel tisztes polgár vagy, és szóba sem jöhet, hogy hanyag módon elhajítsd a csomagolást, egy kukát keresel: körbenézel, de sehol nem látsz egyet. Tudod, hogy a kuka mondjuk kék színű, és így pásztázod végig a környéket ‒ de bosszantó módon egy nagyjából fél órás séta múlva találsz csak egyet, ahol végre kidobhatod a papirost. Ha ez nem lett volna éppen eléggé idegesítő, ezek után vagy három napig mindenhol kék kukákat látsz, mintha valaki direkt szórakozna veled. Bárhova mész a kukák szinte kiugranak eléd, annyira szembetűnőek.

 (kép)

Jöhet egy még égetőbb példa? Tegyük fel, hogy jó individualista lévén arra törekedsz, hogy minél inkább egyedi legyen az öltözködésed. Bemész egy boltba, veszel egy sálat. Imádod, tökre egyedinek érzed magad ‒ optimista esetben egy fél napig. Mert felháborodottan veszed észre, hogy a buszon a lánynak is ugyan olyan van. A boltban az álmatagon konzerveket bámuló fiúnak is! A kollégád is ugyanolyan sálban jön be másnap. Amikor ezt szomorúan/felháborodottan szóvá teszed a haverodnak, hogy ebben a városban mindenki ezt a sálat vette meg, értetlenül áll, hogy esküszik, most látja először ezt a típust, és amúgy is, mit vársz, ha a H&M-ben vásárolsz. Következő héten már elmeséli, hogy érdekes, miután beszéltetek róla, egy nap alatt négy ugyanolyan sálat látott ő is.

 (kép)

Bár az instant wtf-érzés borítékolt, megnyugtatásul közlöm, hogy a dolognak van neve, s mint ilyen, nem lehet annyira ritka. A jelenségnek sikerült a Baader-Meinhof nevet adni, ami csak azért érdekes, mert senki nem tudja, hogy miért. Kering egy legenda arról, hogy egy kisebb újságban ment róla egy eszmecsere, ahol a cikkíró szimplán bedobta azt a szót, amivel kapcsolatban megtapasztalta, ezért viseli egy földalatti titkos radikális gerillacsoport nevét. Mondjuk ezután könnyű elképzelni, ahogy a krézi tudósok egy titkos gyűlésen átszellemült arccal egyöntetűen leteszik a voksukat a Baader-Meinhof név mellett, miközben jelentőségteljes pillantásokat váltanak egymással. Mindenesetre manapság már inkább a „frequency illusion” név a használatos, ami egyszerűbb, de kevésbé misztikus, úgyhogy mi maradjunk az eredetinél.

Bárhogyan is, a lényeg, hogy a Baader-Meinhof jelenség egy kognitív torzítás. A blogon többször volt már szó a kognitív torzítások jelentőségéről és nagymértékű befolyásáról, ami két dolog miatt van. (Mármint nem az, hogy szó volt róla; az azért van, mert izgalmas és fontos, hanem az, hogy jelentősek.) Egyrészt, iszonyú sok információ ér minket nap mint nap, minden percben, amiből ki kell tudni szűrni azokat, amik relevánsak. Másrészt pedig agyunk egy nagy információszűrő háztartási kisgép, ami szeretne a leglustább módon a legtöbb feldolgozott információhoz juttatni minket. (Ezt a magyar szociálpszichológiában Susan Fiske elnevezése után úgy tanítják, hogy „Agyunk egy kognitív fösvény” ami szerintem az egyik legmenőbb mondat.) Az agyunk tehát igyekszik úgy szűrni az információt, hogy megspórolja a felesleges köröket, így tehát ha egyszer kék kukát keresünk, akkor joggal gondolhatja, hogy ez fontos infó, kvázi felnagyítja (előfeszítődik ‒a primingról már írtam egy keveset), és jobban elérhetővé teszi számunkra. És ha most azt gondolod, hogy "anyám, de unalmas, pont tegnap olvastam a Baader-Meinhof jelenségről", akkor értjük egymást.

(kép)

Olyan is van, amikor a jelenséget úgymond aktívan, tehát például érveléskor alkalmazzuk: ilyenkor egy másik kognitív torzítást követünk el. A szelektív észlelési folyamat során az elvárásaink befolyással vannak a percepciónkra, és folyamatosan olyan információkat keresünk, amelyek megerősítik előzetes prekoncepcióinkat – ez a megerősítési torzítás.

Ha most azon gondolkoztok, hogy, „Jó, ez rendben van, érveléskor, (persze én tuti nem), de hol jelenik meg ez még a hétköznapokban?”, akkor nyissátok meg a facebookot, görgessetek kettőt, és álljatok meg az első olyan ismerősötöknél, aki szeret világvége-hangulatú katasztrófa-híreket megosztani állatkínzásokról, rablásokról, elégett/felgyújtott/leomlott/szétesett szörnyűségekről, amikhez rendre hozzáfűzi, hogy "NEMIGAZ, hogy ennyire SZÖRNYŰ a világ", szomorúbb esetben még azt is hozzáteszi, hogy "AZ EMBERISÉG MEGÉRETT A PUSZTULÁSRA". Ha végignézitek a profilját, és viszonylagos optimizmussal viseltettek az emberiség iránt, akkor minimum azt érzitek, hogy "hogy lehet az, hogy valakit csak ezek a rossz hírek találnak meg?". Ez a fent említett megerősítési kognitív torzítás miatt van, ami arra ösztönöz, hogy azokat az információkat gyűjtsük össze, azokat vegyük észre, amelyek megerősítik a már létező prekoncepciónkat, véleményünket. Mint ahogy szeretjük magunkat olyan emberekkel körülvenni, akikkel egyetértünk nagyjából a dolgokban, ugyanúgy hogyha azt gondoljuk, hogy a világ egy tök rossz hely, akkor azokat a cikkeket fogjuk észrevenni a neten, amik szörnyűségekről szólnak, és könnyedén átsiklunk azok fölött, amik virágokat szagolgató szivárvány kiskutyákról szólnak. Vagy ha el is olvassuk őket, inkább kivételnek raktározzuk el. Panaszkodni jó, szörnyülködni még jobb, de azért tudjuk leállítani magunkat, hogy ne befolyásolja tartósan a valóságészlelésünket.

 
(kép)

Az megvan, hogy a facebook csinált egy gigantikus előfeszítési kísérletet? 689 ezer felhasználónak nyúlt bele a news feedjébe, és manipulálta úgy, hogy szomorú kontentet, vagy úgy, hogy vidám kontentet lásson: meglepetés, az eredmény az, hogy mérhetően szomorúbbak azok az emberek, akik negatív tartalmakat látnak a facebook falukon, és vidámabbak, akik pozitívat. Bár nyilvánvalóan benne van a felhasználói feltételekben a kitétel, hogy megtehetik, de azért ez nem csak az egyszeri pszichológiai etikai bizottság számára okoz heveny szívgörcsöt, főleg, hogy tudvalevő, hogy a facebook felhasználói élményében nagyban épít arra az algoritmusra, hogy kitalálja helyettünk, hogy mit szeretnénk szívesen látni a falunkon: szóval legközelebb óvatosan a világvége posztok lájkolgatásával.

 Szó volt eddig arról, hogy hogyan módosul magától az észlelésünk, ha elérhetővé teszünk magunk számára egy tudattartalmat. Szó volt utána arról, hogy gyakorlatilag ugyanez a jelenség lejátszódhat a világlátásunk alakulásában. Utána, hogy mennyire könnyű befolyásolni a hangulatunkat, és hogy milyen dolgokat tartunk kiugrónak (megosztásra érdemesnek). Most pedig térjünk rá arra, amikor mi módosítjuk úgy a rendelkezésre álló információkat (észrevétlenül), hogy igazoljon valamit, amit nagyon szeretnénk, hogy igaz legyen.

(kép)

Ha elég nagy információhalmaz érhető el számunkra, akkor könnyűszerrel bebizonyíthatunk vele bármit, csak úgy kell „ollóznunk” az adathalmazt, hogy a nekünk kedvező eredmény jöjjön ki. És ez most nem valami gigantikus statisztikai csalásra való buzdítás, hanem szintén egy egyszerű információfeldolgozási-torzítás. Ennek is vicces neve van, az ún. „Texas sharpshooter fallacy” (texasi mesterlövész tévedés), és ehhez az elnevezéshez legalább tartozik sztori.

Amikor találkozol valakivel, és kiderül, hogy ugyanolyan sálatok van (ld. fent), ugyanaz a disney-film volt gyerekkorotokban a kedvencetek, mindketten utáljátok a gint, de imádjátok a sütőrumot, hogy őrületbe kergetitek a barátaitokat a képregénymániátokkal, valamint 10 éves korotokban mindkettőtöknek eltört a jobb kezén a kisujja, és amikor ezek után már végképp biztosak vagytok benne, hogy egymás lelkitársai vagytok, főleg, amikor még az is kiderül, hogy a mákostészta a kedvenc kajátok – nos, örüljetek az egymásra találásnak, de közben legyetek tisztában vele, hogy éppen a texasi mesterlövész torzítás ékes példái vagytok, amelynek során mélyebb (gyakran ezoterikus) jelentést társítotok dolgoknak, amik pusztán a véletlen művei.

A texasi történet pedig egy rosszul célzó cowboyról szól, aki fogja a fegyverét, belelő a pajta falába és utána festi rá a célkeresztet (nyilván oda, ahova a golyók lyukat ütöttek), és ezzel elmondhatja, hogy ő a legpontosabb mesterlövész. A lényeg tehát, hogy utólag keretezzük át úgy a nyers információkat, hogy azok alátámasszák prekoncepciónkat, és ilyenkor minden hirtelen összetartozónak tűnik, ami igazából nem is az.

Annak amúgy egészen széles a tárháza, hogy hogyan tudjuk torzítani a minket érő információkat anélkül, hogy ezt különösebben direkt csinálnánk. A kognitív torzításoknak van egy baromi hosszú listája: rengetegszer esünk bele kisebb-nagyobb gondolkodási hibákba, amik aztán nagyon tudják torzítani a valóságészlelésünket, anélkül, hogy erre rájönnénk. Annak ellenére, hogy ez sokszor rengeteg plusz információtól, kognitív leterheltségtől mentesít, ha túl gyakran használjuk őket, általánossá válnak és gyakran kísérnek olyan komoly betegségeket mint pl. a depresszió. De azért sokszor csak abban merül ki a kontraproduktivitás, hogy vérre menően vitatkozunk (jellemzően) valamelyik családtagunkkal, aki az istennek sem képes belátni, hogy téved. Szóval ez akár eszünkbe is juthat a legközelebbi vitánál: "jaj, hát most mindketten kognitív torzítunk, Mama!"

Források:

Youarenotsosmart: Confirmation Bias ,  Texas Sharpshooter Fallacy 

DamnInteresting

The Guardian

Naponta hányszor fordul elő veletek, hogy csodálkozó arcot láttok a felhőkben, nevető arcot egy ruhagyűrődésben, szenvedő figurát a hétfő reggeli kávéban? Az, hogy ezt ki milyen gyakran tapasztalja meg, egyénenként változik, de néha-néha mindenki szembesül ezzel a megdöbbentő és vicces élménnyel - lássuk hát, mi áll mögötte.

ábra 1: a megdöbbent csirketemplom. (via)

Az arcok felismerése és ennek specifikumai régóta foglalkoztatja a krézi kutatókat, akik (mint ahogy azt már csak itt, a napi pszicho menőségen is megszokhattuk) nem értenek egyet ezzel kapcsolatban mindenben. Abban azért igen, hogy az arcfelismerést  egy speciális perceptuális felismerési folyamatnak tartják, amiért külön terület felel az agyban, az úgynevezett fusiform facial area (FFA - régen fusiform gyrus néven futott). Ez a terület, amelyik a temporális és occipitális lebeny határán helyezkedik el, nagyobb aktivitást mutat, amikor emberi arcokat látunk, mint amikor más objektumokat kell vizuálisan feldolgoznunk. Az arcok felismerése holisztikusan történik, aminek a megértéséhez mutatok egy kiváló kísérletet. A feladat egyszerű: ki van a képen?

Egy kis gondolkodás után gondolom, mindenki felismerte, hogy kit ábrázol a kép, mint ahogy az is elég hamar feltűnhet, hogy van valami furcsa rajta. Ha az ember jobban megnézi, Obama szájával nem stimmel valami (igen, végre megváltozott a mosolya), és talán az is lejön, hogy a szeme se áll jól (bocs).

Fordítsuk vissza a képet, és nézzük meg ismét.

(viák)

A fenti képpároson, bár kissé nehezebben felismerhető módon, de viszonylag gyorsan meg lehetett állapítani, hogy kit ábrázol a kép, itt a jobboldali azonnal összeáll, a baloldali pedig azt az érzetet kelti, amit jól szemléltet ez a két, sokkos állapotban lévő paprika:

(via)

Pedig ugyanaz a két kép, csak visszafordítottam a fejenállásból. Ez a kísérlet úgy mutatja meg jól az arcok percepciójának különlegességét, hogy míg a fordított képen nem arcként értelmeztük a tartalmat, a visszafordítotton működésbe lép az FFA-nk, és arcként értelmezve már bántóbb lesz a deformáció. A kutatók azon vitatkoznak, hogy ez az arcspecifikus kérgi modul (az FFA) velünk született-e - az biztos, hogy már az újszülöttek is preferálják a teljesen feléjük fordított arcokat más ingerekkel szemben, a 3-4 hónaposak pedig már képesek az arcok megkülönböztetésére is. Az FFA sérülése egy furcsa jelenséget, prozopagnóziát okoz, vagyis az arcok felismerésének képtelenségét, amely esetben az egyén ezt helyettesítve kénytelen a mozgásáról, járásáról, ruhájáról, beszédéről ismerni fel az embereket.

Az arc felismerésekor leginkább a szemekre és a szájakra fókuszálunk, ha ez a két "horgonypont" valamiért nem elérhető (pl. mert valaki csúnya trükköt űz velünk: ld. 4. és 5. ábra), akkor sokkal nehezebben ismerjük fel magát az arcot. Ezért van, hogy amikor meglátunk egy tárgy-arcot, legtöbbször úgy kezdjük a magyarázatot fogalmatlan ismerősünknek, hogy "ott a szeme, a szája...".

4. ábra: a csúf játék :( (via)	5. ábra: a csúf játék kettő: sminkkel (via)

Borzasztóan furcsa, már-már frusztráló ezeket az ábrákat nézni, mert nem tud megállapodni a szemünk azon a szem- és száj-pároson, amelyik az arcot alkotja.

Arra a kérdésre, hogy az embernek miért van külön agyi modulja, amelyik csak az arcfelismerésért felel, természetesen evolúciós magyarázat adható: az embernek a túlélését jelenti, hogy azonnal felismerje a rokonait és az ellenségeit, meg persze a potenciális párját. Döbbenetes, hogy egy szempár, száj, orr, haj alapján mennyire gyorsan fel tudjuk ismerni, és meg tudjuk különböztetni embereket - legalábbis a saját bőrszínünkön belül. Gondolom, mindenki érezte már úgy, (vagy mondta is ki ezt az enyhén fotelrasszista kijelentést) jellemzően az ázsiaiakkal kapcsolatban, hogy "ezek mind ugyanúgy néznek ki". Számunkra elég megdöbbentően hangzik, de nekik meg mi nézünk ki ugyanúgy - ez a jelenség a cross-race effect, vagyis, amikor a saját rasszunkon belül teljesen jól és gyorsan különbséget tudunk tenni az arcok között, de más rasszokhoz tartozók között már nem megy annyira könnyen. (Ez természetesen csak akkor van így, ha az ember nem sűrűn lép kapcsolatba a sajátján kívüli rassz tagjával.)  

(via)

Ennek a jelenségnek (amelyik nekünk inkább fun fact, de az amerikai ügyészségnek és a fantomkép-rajzolóknak elég rossz hír) a magyarázata pedig a következő: úgy fest, hogy az arcok feldolgozását csak a saját rasszunkon belül végezzük holisztikusan, más népcsoportok tagjainak arcát vonásonként dolgozzuk fel, de ezeket tapasztalatként elraktározzuk, és mindig egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy egyszer majd sikerüljön holisztikusan feldolgozni az eddig részenként feldolgozott arcot is. Hogy miért? Hát persze, hogy a mentális erőforrás-megtakarítás miatt!

E kitérő után vissza a random tárgyakban való arcok felismeréséhez, amelynek egyébként pareidolia a becsületes neve. És hogy mennyire releváns jelenség ez az életünkben? Annyira, hogy naponta többször alkalmazzuk és értjük meg, lásd: :) ;) :( :D :'(. Vannak nem ennyire triviális vonulatai is; egy amerikai nő 28.000 dollárért (igen, 7 754 600 forintért) adta el a Szűz Máriát ábrázoló pirított kenyerét az ebay-en 2004-ben. Azóta egészen nagy őrület a Jézusok és Szűz Máriák képmásainak felfedezése random tárgyakban: ez a Buzzfeed-összeállítás csak az esszenciája az internet egy nagyon sötét bugyrának.

A 28.000 dolláros pirítós, amibe Diane Duyser beleharapott, mielőtt észrevette volna a csodát (via)

A pareidolia egyébként egyfajta apofénia - vagyis az a jelenség, amikor az emberek összefüggő mintázatokat találnak nem összetartozó dolgokban, eseményekben. A pareidolia esetében vizuális ingereket, árnyékokat, alakzatokat kapcsolunk össze, de apoféniák az összeesküvés elméletek is, a szerencsejátékosok hite valamilyen játékon belüli tendenciában, a 11:11 óraállás misztikumában való hit, de a múltkor kivesézett jövendőmondás is részben ide tartozik.

Tudom, ebben a posztban viszonylag kevés szó esett az őrült(en jófej) kutatókról, úgyhogy záruljon a bejegyzés egy érdekes történettel. Egy nap Sean Murphy amerikai pszichológushallgató az egyetem laboratóriumában dolgozott kísérletének előkészítésén, amelynek során arcokat rendezett össze, és pörgette őket egymás után. Miközben ezen fáradozott, észre vette, hogy akkor, amikor a szeme sarkából nézi a képeket, nagyon furcsán torzulnak az arcok rajtuk, azonban amikor rájuk nézett, nem vett észre semmi furcsát. Másnap kutatótársaival el is nevezték a jelenséget Flashed Face Distortion Effect-nek, és kinyomták az internetre - ha már az okát nem tudják, had parázzon rajta az egész világ. Remélem, Sean ebből írja a diplomáját, és kiderül, milyen vizuális percepció-torzulás állhat a jelenség mögött - amíg ő írja a szakdolgozatot, mi hagyjuk, hogy újabb ijesztő optikai csalódás áldozatai legyünk: 

Források:

Kovács Gy. (2007).: Tárgyak, formák és alakok észlelése. In Csépé Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.), Általános Pszichológia 1: Észlelés és figyelem. (pp. 184.) Budapest: Osiris kiadó.

Stafford, T., Webb, M. (2004). Mind Hacks: Tips & Tools for Using Your Brain. Chapter 10: Other People, pp.131-134. O'Reilly Media, Oxford.

Tanaka, J. W., Kiefer, M., & Bukach, C. M. (2003). A holistic account of the own-race effect in face recognition: evidence from a cross-cultural stud. Elsevier.

A mai posztban is nagy csibészekről lesz szó, akik csak azért, mert kiírják az ajtajaikra, hogy "KUTATÓ", feljogosítva érzik magukat arra, hogy ártatlan pszichológushallgatókat verhessenek át :(

Nincs ez másképp Bertram Forer estében sem, akinek gonoszkodása olyan jól sikerült, hogy rögtön egy jelenséget is elneveztek róla, az ún. Forer-hatást, amiről a következőkben szó lesz. De előbb muszáj szót ejteni a zseniális P. T. Barnum-ról, akinek a nevén szintén fut a jelenség (hiszen nem lenne ez egy szokásos tudomány-szappanopera-rész, ha nem lenne ennek a jelenségnek is legalább két neve). Hozzá köthető a "there's a sucker born every minute" mondás (vigyázat!!! vita-alert!), ami magyarul kb. azt jelenti, "hogy minden percben születik egy hiszékeny balek" - javasolnám a következő House of Cards évad teaser-címének. A fickó hivatásos showman, businessman, politikus és cirkusztulajdonos volt (elég jó kombó), emellett nagy pártolója a hoaxoknak (ezért érte a névadói megtiszteltetés). Egyébként - bár ezek alapján nem tűnhet úgy - de tényleg nagyon szimpatikus figura volt; filantróp, nagy támogatója az amerikai alkotmány tizenharmadik kiegészítésének: politikusként egyik felszólalásában, a törvénykiegészítés ratifikációjakor mondta: "A human soul, ‘that God has created and Christ died for,’ is not to be trifled with. It may tenant the body of a Chinaman, a Turk, an Arab or a Hottentot – it is still an immortal spirit".  (Az emberi lélek, melyet 'Isten teremtett és amiért Krisztus meghalt', nem játék. Lakozzon az egy kínai, török, arab vagy hottentotta testében - mindenképpen halhatatlan.) De azért nem kellett félteni, sokan ma is Amerika legjobb showman-jének tartják, és sokáig nagyjából a leghíresebb amerikai volt a világon.

Ezek után gondolom nem meglepő, hogy Barnum életéről még musicalt is csináltak, elég nagy sikerrel futott a 80-as években a Broadway-en. 

E nagy kitérő után vissza tehát Forer-hez, aki rögtön nem tűnik annyira dörzsöltnek Barnum mellett, de azért pár szerencsétlen pszichológushallgatót neki is sikerült rászednie. 1948-as kísérletében ugyanis egy személyiségtesztet osztott hallgatóinak, akiknek azt ígérte, hogy egyenként kiértékelve mindenkinek visszajelzést ad a személyiségéről, vonásairól. Ez persze szemenszedett hazugság volt, mindenki ugyan azt a 13 tételt tartalmazó ál-értékelést kapta, amelyek között például ilyen megállapítások voltak:

• Szükséged van mások szeretetére és a megbecsülésükre.
• Fegyelmezettnek és magabiztosnak látszol, belül mégis gyakran érzed magad bizonytalannak és aggodalmaskodónak.
• Van néhány olyan jövőre vonatkozó terved, ami igazából irreális.

Ilyesmik. (Az összes állítás angolul itt.) A tizenhárom állítás pontosságát (vagyis, hogy mennyire mutatta meg a teszt a kitöltő személyiségét) 1-től 5-ig kellett pontozniuk a hallgatóknak, akik egy jó 4,26-os átlaggal teljesen megelégedetten mesélhették otthon, hogy "édesapám, ez a pszichológia, ez nagyondurva, ezt megéri tanulni". Azt gondolták, tökéletesen igazak rájuk ezek a személyre szabott megállapítások - csakhogy Forer ezt valami napilap asztro-rovatából másolta ki, tehát még csak arról sem volt szó, hogy egy tesztet kiértékelt, és azt osztotta volna mindenkinek. Ez a fajta szubjektív hiba, amit a hallgatók elkövettek, s így a Forer-hatás is a kognitív torzítások népes körébe tartozik, amikről amúgy biztosan lesz még szó, mert lenyűgözően irányítják a viselkedést.

egy az állítások közül

És hogy miért tartották magukra érvényesnek a megállapításokat a pszichológushallgatók, és miért remeg kicsit nekünk is meg a szkepticizmusunk, amikor egy horoszkópot olvasunk? Egyrészt, mert hatalmas általánosítások találhatóak bennük, és ezt a tényt egyszerűen nem vesszük tudomásul, annyira szeretnénk, hogy valaki megmondja, hogy "milyenek vagyunk", milyennek tűnünk mások számára. Ez az emberi lét egyik sajátossága, ami örökké meghatározza a viselkedésünket, gondolkodásunkat: hogy alapvetően semmilyen más eszköz nincs a kezünkben arra, hogy tudjuk, hogy a többiek is ugyanolyannak észlelik a világot mint mi, következésképpen ugyanúgy látnak minket is, mint mi magunkat, mint a következtetés, a "magunkból való kiindulás', az ún. mentalizáció eszköze. Másrészt pedig, amint az kb. minden napipszichós posztban a szomorú konklúzió: szeretjük az általánosításokat, kíméljük a kognitív energiáink, kedveljük az egyszerűt, ami kevés mentális erőfeszítést igényel: mi sem egyszerűbb, mint elfogadni, hogy "te ilyen, én pedig olyan vagyok".

Ezt a jelenséget természetesen nem csak a ravasz professzorok és a buta horoszkópok használják ki: hanem az ún. Cold Reading-technika is, és még ha önmagában ez a dolog nem is mond semmit (hiszen érthetetlen módon a jelenség magyar neve, a "hidegolvasás" nem ragadt meg a nyelvben), de csak egy pillantás erre a képre,
 

(via)

és máris lehet sejteni, miről lesz szó. Ez ugyanis az a módszer, amit Scherlock mellett sok mentalista, illuzionista és jövendőmondó használ; eszközük a következtetés, az általános megállapítások, amelyben sokat számít az olvasott együttműködése, és, hogy mennyire tud bevonódni. Például, gondolom, nem vállal nagy kockázatot egy jósnő, ha egy kissé megviseltnek tűnő férfinek azt mondja, hogy "Te őszinte, szenvedélyes szerető vagy", ezzel máris kivívta a szimpátiát, a meg-nem-értettség érzéséből gyorsan átvált a tiszteletteljes rajongással teli befogadásra a férfiú attitűdje. És ha az általános megállapítások (1), következtetések (2), beszélgetés során megszerzett tudás (3) szentháromsága összeáll, az olvasott komolyan elgondolkozhat azon, hogy mégis létezik a paranormál, mert olyan nincs, hogy ennyi mindent tud róla egy idegen. Az emberek tehát eléggé alábecslik a tényt, hogy rengeteg dolog leolvasható róluk. A baj persze nyilván akkor kezdődik, amikor az ezáltal megszerzett "természetfeletti" hitet az olvasók arra használják, hogy olyan megállapításokat, következtetéseket, jövőbeli iránymutatásokat tegyenek, amik már nem csak a kisebb vagyontól való megszabadítás miatt károsak.

(via)

Igazából előre kellett volna bocsátanom, hát most utó-bocsátom, hogy egyáltalán nem volt célom az ezoterikus tanokkal kötözködni, vagy megbántani bárkit, aki ezekben hisz; őszintén bevallom, hogy semmit sem értek az asztrológiához, de remélem, világos volt, hogy ez a poszt nem is az asztrológiáról szólt.

Tiszteljük tehát az asztrológiát, de nyugodt szívvel szórakozzunk a TV-újságos/Pesti Est-es horoszkópokon - emlékszem, a valaha volt EXIT programfüzetben tök vicces és ironikus horoszkópok voltak, biztos ismerte az író a Forer-hatást. És lelkiismeret-furdalás nélkül töltsük ki a legközelebbi rendkívül akkurátus Buzzfeed-tesztet, de azért gyengéden szóljunk a szomszéd macskás néninek, hogy ne küldjön több pénzt a EZO TV jósnőjének, inkább fizesse be a közös költséget.

A címet innnen loptam.

Források:

Forer, B. R. (1949). The fallacy of personal validation: A classroom demonstration of gullibility. Journal of Abnormal and Social Psychology, 44, 118-123.

Rowland, I. (2008). The Full Facts Book of Cold Reading: A Comprehensive Guide to the Most Persuasive Psychological Manipulation Technique in the World. Ian Rowland Limited, 4th Revised edition.

Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan ismerik azt a pszichológiai kísérletet, amely a nemfigyelési vakságot hivatott bemutatni, mivel elég nagy wtf-érzéssel jár. De adjuk meg a lehetőséget, hogy aki nem ismeri, megcsinálhassa.

A feladat tehát a következő: meg kell számolni, hogy a fehér mezben játszó kosarasok hányszor passzolják egymásnak a labdát.

A jelenség klasszikus demonstrációja Ulric Neisser, német pszichológus nevéhez fűződik, ahol nem a moonwalk-oló medvét kellett kiszúrnia a kísérletben résztvevőknek, hanem egy sárga esernyővel sétafikáló nőt, akit a kosárlabdapasszokat számolgató 28 emberből összesen 3 ember vett észre. Ami nem meglepő, ha azt vesszük, hogy az Így jártam anyátokkal sorozatban szerencsétlen Ted-nek erre 9 évad, 208 epizód és 4576 perc kellett (ami több mint 76 óra, vagyis 3 nap).  (via)

Egy fokkal szomorúbb és életszagúbb Haines 1991-es kísérlete, amelynek során nyolc gyakorlott pilótát repülőgép-szimulátorba ültetett; a feladatuk az volt, hogy leszálljanak vele. Igen ám, de a leszállópálya közepére odavarázsoltak egy másik repülőgépet; a nyolc pilótából ketten simán keresztülrepültek a gépen, tehát ütköztek vele. Amikor szembesültek hibájukkal, eléggé elszomorodtak.

Van még egy kísérlet, ahol ezúttal egy unicikliző bohócot kellett volna észre venniük a kísérleti személyeknek, és amelynek során arra a megállapításra jutottak, hogy azoknak, akik séta közben mobiltelefonáltak, összesen negyede vette észre a jelenséget.

És ez máris elvezet minket ahhoz a következtetéshez, hogy annak ellenére, hogy teljes meggyőződéssel azt gondoljuk, hogy mi, 21. századi emberek probléma nélkül tudunk multitaskingolni, ez igazából nagyon nem így van. az USA-ban 2014-ben az autóbalesetek 26%-a mobilhasználat miatt történt. Ezen a szuper infografikán több hasonlóan durva tény van (például, hogy a telefonozó sofőröknek annyi a reakcióidejük, mint a 0,08 ezrelék véralkohol szintű sofőröknek). Egy híres Stanfordi kísérlet (nem a börtönös) szerint az agyunk igazából nem is képes a multitaskingra. De miért érezzük mégiscsak úgy, hogy tudjuk a figyelmünket hatékonyan delegálni egyszerre több dologra is? Azért, mert baromi gyorsan tudunk a feladatok között váltani: például nem tudunk egyszerre beszélni és olvasni, de abban a pillanatban, amikor abbahagyjuk a beszédet, máris oda tudunk figyelni az olvasnivalónkra. A másik oka pedig, hogy vannak automatizmusaink, amik nagyon kevés feldolgozási kapacitást igényelnek, így például tudunk értelmesen beszélgetni autóvezetés közben (hiszen a "gáz-fék-kettesbe visszavált" a gyakorlott vezetők számára automatizmus). De legyünk bölcsek, és elővigyázatosak, fogadjuk meg a holdsétáló medve tanácsát, vigyázzunk a biciklisekre és ne hazudjuk magunknak azt, hogy a figyelmünk ugyanannyira teljes, mintha csak az utat és a közlekedésben résztvevőket figyelnénk!

Haines, R.F. (1991). A breakdown in simultaneous information processing. In G. Obrecht and L. Stark (eds.), Presbyopia Research. (pp. 171-175). New York : Plenum.

Mack, A. (2003). Inattentional Blindness: Looking Without Seeing. In Current Directions in Psychological Science 12(5) (pp. 180-184)

Kovács Gy. (2007).: Figyelem: szelekció, téri figyelem. In Csépé Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.), Általános Pszichológia 1: Észlelés és figyelem. (pp. 161-187.) Budapest: Osiris kiadó.

Remélem a fejléc szövegét mindenki okosan és ügyesen el tudja olvasni - na nem csak azért, mert megnyugszom, hogy nem csúszott nagyon félre a design, hanem, mert ebben az esetben rögtön két Gestalt-alakzatot is értelmezni tudtak: a napi-ból az A-t, a pszicho-ból az O-t.

A Gestalt-elmélet az egyik első pszichofizikai modell, amely a látott kép tárgyakká szerveződését magyarázta, és a Nagy Wilhelm Wundt írta le először. Az elmélet azt a jelenséget hivatott magyarázni, hogy bizonyos tárgyakat egységesnek látunk , amik igazából egyáltalán nem függnek össze. Vegyük a fenti példát: a napi szóból az A betűnek igazából nincsenek körvonalai, tehát mi egészítjük ki a kis pacman-ekből, úgy, mint a körvonalas háromszöget "mögötte", és nem sátrakat vagy pizzaszeleteket látunk (csak ha nagyon éhesek vagyunk - ez szintén egy pszichológiai jelenség, az ún. incentív, de erről majd később). Mint ahogy a pacmeneket is igazából fekete köröknek látjuk, amikre rálóg egy háromszög ("A" betű). Ezt a gestalt-pszichológiában illuzórikus kontrollnak hívják, vagyis amikor olyan kontúrokat, körvonalakat látunk, amik igazából nincsenek is ott.

Az ábra alapja az ún. Kanizsa-háromszög, ami a híres gestaltos Gaetano Kanizsáról kapta a nevét. 

A másik Gestalt-alakzat a "jó folytatás" (pregnancia) nevű Gestalt-szabály mentén szerveződik egy O betűvé és egy X-szé: vagyis a leginkább hasonló görbületű pontokat kötjük össze: a hasonlóan görbülő O-t és a kicsit sem görbülő X-et. De jó példa a "hasonlóság" Gestalt-szabályra is, hiszen szaggatottal van az O, és egyenes vonallal az X: az egymáshoz hasonló dolgokat összetartozónak észleljük.

És hogy miért történik mindez velünk akaratunkon kívül? Hát azért, mert az agyunk igyekszik a lehető legegyszerűbb interpretációt alkalmazni, törekszik az egyszerű, egyértelmű és gyors leírásra. Egyébként néha azért mégiscsak tudjuk ezt befolyásolni, de erről szintén később.

Források:

Kovács Gy. (2007).: Olvasás. In Csépé Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.), Általános Pszichológia 1: Észlelés és figyelem. (pp. 161-187.) Budapest: Osiris kiadó.