Sétálsz az utcán, éppen most fejezted be egy jóleső csokika elnyammogását, és ott van a kezedben a papír. Mivel tisztes polgár vagy, és szóba sem jöhet, hogy hanyag módon elhajítsd a csomagolást, egy kukát keresel: körbenézel, de sehol nem látsz egyet. Tudod, hogy a kuka mondjuk kék színű, és így pásztázod végig a környéket ‒ de bosszantó módon egy nagyjából fél órás séta múlva találsz csak egyet, ahol végre kidobhatod a papirost. Ha ez nem lett volna éppen eléggé idegesítő, ezek után vagy három napig mindenhol kék kukákat látsz, mintha valaki direkt szórakozna veled. Bárhova mész a kukák szinte kiugranak eléd, annyira szembetűnőek.

 (kép)

Jöhet egy még égetőbb példa? Tegyük fel, hogy jó individualista lévén arra törekedsz, hogy minél inkább egyedi legyen az öltözködésed. Bemész egy boltba, veszel egy sálat. Imádod, tökre egyedinek érzed magad ‒ optimista esetben egy fél napig. Mert felháborodottan veszed észre, hogy a buszon a lánynak is ugyan olyan van. A boltban az álmatagon konzerveket bámuló fiúnak is! A kollégád is ugyanolyan sálban jön be másnap. Amikor ezt szomorúan/felháborodottan szóvá teszed a haverodnak, hogy ebben a városban mindenki ezt a sálat vette meg, értetlenül áll, hogy esküszik, most látja először ezt a típust, és amúgy is, mit vársz, ha a H&M-ben vásárolsz. Következő héten már elmeséli, hogy érdekes, miután beszéltetek róla, egy nap alatt négy ugyanolyan sálat látott ő is.

 (kép)

Bár az instant wtf-érzés borítékolt, megnyugtatásul közlöm, hogy a dolognak van neve, s mint ilyen, nem lehet annyira ritka. A jelenségnek sikerült a Baader-Meinhof nevet adni, ami csak azért érdekes, mert senki nem tudja, hogy miért. Kering egy legenda arról, hogy egy kisebb újságban ment róla egy eszmecsere, ahol a cikkíró szimplán bedobta azt a szót, amivel kapcsolatban megtapasztalta, ezért viseli egy földalatti titkos radikális gerillacsoport nevét. Mondjuk ezután könnyű elképzelni, ahogy a krézi tudósok egy titkos gyűlésen átszellemült arccal egyöntetűen leteszik a voksukat a Baader-Meinhof név mellett, miközben jelentőségteljes pillantásokat váltanak egymással. Mindenesetre manapság már inkább a „frequency illusion” név a használatos, ami egyszerűbb, de kevésbé misztikus, úgyhogy mi maradjunk az eredetinél.

Bárhogyan is, a lényeg, hogy a Baader-Meinhof jelenség egy kognitív torzítás. A blogon többször volt már szó a kognitív torzítások jelentőségéről és nagymértékű befolyásáról, ami két dolog miatt van. (Mármint nem az, hogy szó volt róla; az azért van, mert izgalmas és fontos, hanem az, hogy jelentősek.) Egyrészt, iszonyú sok információ ér minket nap mint nap, minden percben, amiből ki kell tudni szűrni azokat, amik relevánsak. Másrészt pedig agyunk egy nagy információszűrő háztartási kisgép, ami szeretne a leglustább módon a legtöbb feldolgozott információhoz juttatni minket. (Ezt a magyar szociálpszichológiában Susan Fiske elnevezése után úgy tanítják, hogy „Agyunk egy kognitív fösvény” ami szerintem az egyik legmenőbb mondat.) Az agyunk tehát igyekszik úgy szűrni az információt, hogy megspórolja a felesleges köröket, így tehát ha egyszer kék kukát keresünk, akkor joggal gondolhatja, hogy ez fontos infó, kvázi felnagyítja (előfeszítődik ‒a primingról már írtam egy keveset), és jobban elérhetővé teszi számunkra. És ha most azt gondolod, hogy "anyám, de unalmas, pont tegnap olvastam a Baader-Meinhof jelenségről", akkor értjük egymást.

(kép)

Olyan is van, amikor a jelenséget úgymond aktívan, tehát például érveléskor alkalmazzuk: ilyenkor egy másik kognitív torzítást követünk el. A szelektív észlelési folyamat során az elvárásaink befolyással vannak a percepciónkra, és folyamatosan olyan információkat keresünk, amelyek megerősítik előzetes prekoncepcióinkat – ez a megerősítési torzítás.

Ha most azon gondolkoztok, hogy, „Jó, ez rendben van, érveléskor, (persze én tuti nem), de hol jelenik meg ez még a hétköznapokban?”, akkor nyissátok meg a facebookot, görgessetek kettőt, és álljatok meg az első olyan ismerősötöknél, aki szeret világvége-hangulatú katasztrófa-híreket megosztani állatkínzásokról, rablásokról, elégett/felgyújtott/leomlott/szétesett szörnyűségekről, amikhez rendre hozzáfűzi, hogy "NEMIGAZ, hogy ennyire SZÖRNYŰ a világ", szomorúbb esetben még azt is hozzáteszi, hogy "AZ EMBERISÉG MEGÉRETT A PUSZTULÁSRA". Ha végignézitek a profilját, és viszonylagos optimizmussal viseltettek az emberiség iránt, akkor minimum azt érzitek, hogy "hogy lehet az, hogy valakit csak ezek a rossz hírek találnak meg?". Ez a fent említett megerősítési kognitív torzítás miatt van, ami arra ösztönöz, hogy azokat az információkat gyűjtsük össze, azokat vegyük észre, amelyek megerősítik a már létező prekoncepciónkat, véleményünket. Mint ahogy szeretjük magunkat olyan emberekkel körülvenni, akikkel egyetértünk nagyjából a dolgokban, ugyanúgy hogyha azt gondoljuk, hogy a világ egy tök rossz hely, akkor azokat a cikkeket fogjuk észrevenni a neten, amik szörnyűségekről szólnak, és könnyedén átsiklunk azok fölött, amik virágokat szagolgató szivárvány kiskutyákról szólnak. Vagy ha el is olvassuk őket, inkább kivételnek raktározzuk el. Panaszkodni jó, szörnyülködni még jobb, de azért tudjuk leállítani magunkat, hogy ne befolyásolja tartósan a valóságészlelésünket.

 
(kép)

Az megvan, hogy a facebook csinált egy gigantikus előfeszítési kísérletet? 689 ezer felhasználónak nyúlt bele a news feedjébe, és manipulálta úgy, hogy szomorú kontentet, vagy úgy, hogy vidám kontentet lásson: meglepetés, az eredmény az, hogy mérhetően szomorúbbak azok az emberek, akik negatív tartalmakat látnak a facebook falukon, és vidámabbak, akik pozitívat. Bár nyilvánvalóan benne van a felhasználói feltételekben a kitétel, hogy megtehetik, de azért ez nem csak az egyszeri pszichológiai etikai bizottság számára okoz heveny szívgörcsöt, főleg, hogy tudvalevő, hogy a facebook felhasználói élményében nagyban épít arra az algoritmusra, hogy kitalálja helyettünk, hogy mit szeretnénk szívesen látni a falunkon: szóval legközelebb óvatosan a világvége posztok lájkolgatásával.

 Szó volt eddig arról, hogy hogyan módosul magától az észlelésünk, ha elérhetővé teszünk magunk számára egy tudattartalmat. Szó volt utána arról, hogy gyakorlatilag ugyanez a jelenség lejátszódhat a világlátásunk alakulásában. Utána, hogy mennyire könnyű befolyásolni a hangulatunkat, és hogy milyen dolgokat tartunk kiugrónak (megosztásra érdemesnek). Most pedig térjünk rá arra, amikor mi módosítjuk úgy a rendelkezésre álló információkat (észrevétlenül), hogy igazoljon valamit, amit nagyon szeretnénk, hogy igaz legyen.

(kép)

Ha elég nagy információhalmaz érhető el számunkra, akkor könnyűszerrel bebizonyíthatunk vele bármit, csak úgy kell „ollóznunk” az adathalmazt, hogy a nekünk kedvező eredmény jöjjön ki. És ez most nem valami gigantikus statisztikai csalásra való buzdítás, hanem szintén egy egyszerű információfeldolgozási-torzítás. Ennek is vicces neve van, az ún. „Texas sharpshooter fallacy” (texasi mesterlövész tévedés), és ehhez az elnevezéshez legalább tartozik sztori.

Amikor találkozol valakivel, és kiderül, hogy ugyanolyan sálatok van (ld. fent), ugyanaz a disney-film volt gyerekkorotokban a kedvencetek, mindketten utáljátok a gint, de imádjátok a sütőrumot, hogy őrületbe kergetitek a barátaitokat a képregénymániátokkal, valamint 10 éves korotokban mindkettőtöknek eltört a jobb kezén a kisujja, és amikor ezek után már végképp biztosak vagytok benne, hogy egymás lelkitársai vagytok, főleg, amikor még az is kiderül, hogy a mákostészta a kedvenc kajátok – nos, örüljetek az egymásra találásnak, de közben legyetek tisztában vele, hogy éppen a texasi mesterlövész torzítás ékes példái vagytok, amelynek során mélyebb (gyakran ezoterikus) jelentést társítotok dolgoknak, amik pusztán a véletlen művei.

A texasi történet pedig egy rosszul célzó cowboyról szól, aki fogja a fegyverét, belelő a pajta falába és utána festi rá a célkeresztet (nyilván oda, ahova a golyók lyukat ütöttek), és ezzel elmondhatja, hogy ő a legpontosabb mesterlövész. A lényeg tehát, hogy utólag keretezzük át úgy a nyers információkat, hogy azok alátámasszák prekoncepciónkat, és ilyenkor minden hirtelen összetartozónak tűnik, ami igazából nem is az.

Annak amúgy egészen széles a tárháza, hogy hogyan tudjuk torzítani a minket érő információkat anélkül, hogy ezt különösebben direkt csinálnánk. A kognitív torzításoknak van egy baromi hosszú listája: rengetegszer esünk bele kisebb-nagyobb gondolkodási hibákba, amik aztán nagyon tudják torzítani a valóságészlelésünket, anélkül, hogy erre rájönnénk. Annak ellenére, hogy ez sokszor rengeteg plusz információtól, kognitív leterheltségtől mentesít, ha túl gyakran használjuk őket, általánossá válnak és gyakran kísérnek olyan komoly betegségeket mint pl. a depresszió. De azért sokszor csak abban merül ki a kontraproduktivitás, hogy vérre menően vitatkozunk (jellemzően) valamelyik családtagunkkal, aki az istennek sem képes belátni, hogy téved. Szóval ez akár eszünkbe is juthat a legközelebbi vitánál: "jaj, hát most mindketten kognitív torzítunk, Mama!"

Források:

Youarenotsosmart: Confirmation Bias ,  Texas Sharpshooter Fallacy 

DamnInteresting

The Guardian

Ősszel a BFZ egyik hangversenyén olvastam Jean Sibelius finn zeneszerző kissé borús életútját a remek füzetkében, amit össze szoktak rakni minden hangversenyre a művekről, a zeneszerzőkről és a zenészekről; és ez a mondat különösen megragadta a figyelmem:

A siker (akárcsak később Sosztakovicsé) megdöbbentően irritálja az új zene, az avantgárd számos hívét. Egy francia Schönberg-tanítvány, René Leibowitz 1955-ben, a zeneszerző kilencvenedik születésnapján a "világ legrosszabb zeneszerzőjének" nevezte. Stravinsky állítólag azt mondta róla: "Sibelius nem tud sokat." Mire Sibelius szarkasztikusan így replikázott: "Ez életem legszebb bókja." 

Na - gondoltam - , ez pont olyan, mint manapság a rap beefek, úgyhogy gyorsan eldőlt, hogy a következő NPM-poszt erről fog szólni: a beefek, a diss-ek és a freestyle rap pszichológiájáról.

(via)

A fenti idézet mutatja, hogy a zenei beefek nem a rap-zenével kezdődtek (annak ellenére, hogy a hip-hopban kaptak először külön elnevezést és nagy jelentőséget). Nem meglepő módon a klasszikus zenében is sok ellentét feszült a komponisták között, amik közül néhány zenében is megfogalmazódott: van pár olyan zenemű, amiben az azt írt zeneszerzők átvesznek egy dallamot egy másik zeneszerzőtől, jellemzően attól, akivel konfliktusuk van, és kifigurázva szövik bele a zenéjükbe - így korán megalkotva a diss-track (diss-szimfónia?) műfaját. Állítólag Bartók Béla 1943-ban írt Concerto zenekarra művében, a Intermezzo interrotto tételben Sosztakovics Leningrád-szimfóniájában elhangzó indulójának banális paródiája szakítja félbe a dallamot, ezzel parodizálva a szovjet hősiességet. Bár ezen azért vitatkoznak a zenetudósok, de Claude Debussy 1908-as Gyermekkuckó darabjában egyértelműen Richard Wagner Trisztán és Izoldájának Trisztán-dallamát parodizálja ezzel jelezvén, hogy kinőtt a számára oly meghatározó Wagner-korszakából.  

(via)

A pszichológiára a világháborúk hatalmas nyomást helyeztek, hiszen elvárt és vállalt célja volt a pszichológiai kutatásoknak, hogy az olyan jelenségekre, amik addig az emberiség számára nagyjából ismeretlenek voltak, magyarázattal szolgáljon; így például azokra, amik a náci hatalom előre törésével, a holokauszttal jártak: a radikalizálódásra, a parancskövetésre, a dehumanizációra, és az összes embertelenségre (ekkor születtek a nagy pszichológiai kísérletek is, amelyeket mindenki ismer és tipikusan annyira etikátlanok, hogy az egyszeri etikai bizottsági tag szívrohamot kapna, ha valaki ezekkel a tervekkel merne ma előrukkolni - ilyen pl. Zimbardo híres börtön-kísérlete is). Az agresszió mint viselkedés megismerése ebben az időben vált a pszichológia egyik céljává: sok magyarázat közül az egyik a híres frusztráció-agresszió hipotézis, amely szerint minden agresszió valamilyen frusztrációból ered. A frusztráció mértéke viszont függ attól, hogy milyennek értelmezi az egyén a helyzetét; megvizsgálja annak jogosságát. Erre egy jó hétköznapi példa az, hogy amikor valaki, akinek éppen magyarázunk, nem hallja/érti, amit mondunk neki, könnyedén dühösek leszünk, de csak akkor, ha úgy érezzük, a körülmények nem feltétlenül indokolják azt (tehát értetlenkedik).

A frusztráció-agresszió hipotézis viszont még így leegyszerűsítve sem ennyire egyszerű (nyilván). Leggyakrabban ugyanis nem a frusztráció keletkezésekor jön ki az agresszió, hanem ún. eltolt aresszió érvényesül - vagyis amikor nem a frusztrációt okozó ágensen csattan az ostor. Az 1980-as évek Amerikájában a fekete fiatalok napi valósága a munkanélküliség, a kilátástalanság, az erőszak és a drogok volt: a nyolcvanas évek végére ugyanis több mint négymillió munkahely tűnt el, amit addig leginkább afro-amerikaiak töltöttek be. A kilátástalanságot és a mindennapos erőszakot a folytonos rendőri túlkapások tetézték, aminek sokszor az okát sem tudták, értették. Rengeteg frusztráció forrása volt ez, ami természetesen csak növelte az agressziót, ami még több erőszakhoz vezetett, és mivel az nem volt opció, hogy a rendőrök kapják a frusztráció okozta agressziót - szépen visszacsorgott a srácok mindennapjaiba, a bandaháborúkba, az egymással való folytonos rivalizálásba, és egy érdekes megnyilvánulási formát is vett: a hip-hopban megjelent a battle rap és a diss-track.

(via)

Azt, hogy mi a battle-rap, kb a 8 mérföld óta mindenki tudja, aki elmúlt 14 éves és bármennyire érdekli a rapzene - a fogalmat a film emelte be a mainstream médiába azzal, hogy kisebb torzításokkal bemutatta, hogyan történik. Eredetileg egyébként a battle-rap az ún. Dozens játékból eredeztethető, John Dollard pszichológus 1939-ben egy publikációjában kötötte össze a játékot és a reppharcot. Dollard az afro-amerikai kultúra kutatásának egyik meghatározó alakja volt, és - nem meglepő módon - hozzá köthető a már fent említett frusztráció-agresszió hipotézis is. A Dozens-t Amuzie Chimezie 1976-ban a Journal of Black Studies-ban  egy nigériai játékra (Ikocha Nkocha) vezeti vissza, aminek az a lényege, hogy a másikat verbálisan degradálják a felek: ilyen Afrikában egy könnyed esti szórakozás a tűz mellett a családdal. A rabszolgasággal került Amerikába, és vált a frusztráció egyik jellemző csatornájává, ahol a másik intelligenciáját, állítólagos szexuális orientációját, gyengeségét, kinézetét, egészségügyi problémáit, hibáit, családtagjait, viselkedését (tehát nagyjából mindent, amiről nekünk azt mondják, nem szabad) kommentál és figuráz ki a másik kárára: aki nagyobbat olt a másikra, az nyer. Ez a játék az afro-amerikai kultúrában éppen azért olyan meghatározó, amiért tökéletes példa a frusztráció-agresszió hipotézisre is: a feketék elnyomásukból adódott frusztrációt nem tölthették ki azokon, akik azt okozták, ezért egymás ellen irányult az ebből keletkezett agressziójuk.

A battle-raptől pedig már csak egy ugrás a diss-track, ahol gyakorlatilag ugyanez történik, mint a Dozens játékban, csak célzottabban, valamilyen kifejezett történés, ok miatt, felvéve és kiadva, jó zsíros pénzeket keresve vele. Két, egymásra válaszoló diss-track pedig már beef-nek tekinthető. A modern hip-hopban az első beefnek az N.W.A vs. Ice Cube vitát tartják, az első igazi diss tracknek pedig Ice Cube "No Vaseline" c. számát. Nem hiába, a dal 5 perc kőkemény alázása az N.W.A tagjainak és  menedzserüknek. A történet dióhéjban: adott 6 nagyon frusztrált fekete fiatal, akik megalapítják a Niggaz Wit Attitudez bandát, és olyan dolgokról kezdenek el beszélni, amiről addig nem nagyon lehetett: így például a rendőri erőszakról (Fuk Da Police). Nagyon hamar sikeresek lesznek, de aztán összevesznek a pénzen, és Ice Cube kilép, szólókarrierbe kezd. A többiek nagyon szomorúak, ezért többször megemlítik következő albumjukun, hogy Ice Cube milyen szenyó. Ice Cube pedig a No Vaseline számmal válaszol. Akinek ez a virágnyelvű összefoglaló nem lenne elég, nézze meg a Straight Outta Compton c. filmet, de kezelje fenntartásokkal.

A hip hop egyik érdekes része a tulajdonokkal való folytonos dicsekvés, aminek egyik koronázatlan királya Kanye West, aki az életben sem éppen szerénységéről híres. Ez a tőlünk idegen viselkedés bennünk inkább ellenszenvet mint tiszteletet vált ki, a hencegést a mi kultúránk, neveltetésünk általában negatív dolognak tartja. Az afro-amerikaiak körében viszont ez bizony másként van, ennek oka pedig egy merészebb húzással visszavezethető az alacsony önértékelésre, konkrétabban az alacsony szocio-ökonómiai státuszú (SES) emberek kisebbségi érzésére. Robert Wright szuper Moral Animal c. könyvében írja: "A more recent study finds that people with lower serotonin levels are more likely to commit impulsive crimes. (...) Maybe there’s some truth to that ostensibly simplistic refrain about inner-city crime—that it grows out of “low self-esteem,” as poor children are reminded, via TV and movies, that they’re nowhere near the top of the roost." (Egy kutatás szerint a bűnelkövetés egyik oka az alacsony szerotonin-szint. Talán van abban valami, hogy a városi bűnözést az alacsony önértékelésre vezetik vissza - mivel a gyerekek folyton azzal szembesülnek, hogy körülményeik meg sem közelítik azt a fokú jólétet, amit a TV-ben és a filmekben látnak.) Az alacsony önrtékelés pedig az "én" egyik nagyon fontos részét sérti, az énképet - ennek védelmére alkalmazzuk az énfelnagyítás eszközét, vagyis dicsekszünk, hencegünk és kérkedünk.

az egyik leghíresebb beef Jay-Z és Nas halkszavú nézeteltérése

Azt tapasztaltam, hogy az emberek általános véleménye az amerikai hip-hop zenéről és annek kultúrájáról az, hogy megrontja gyermekeinket - de kevésbé ironikusan szólva is az erőszakosságát szidják, és teszik felelőssé a magas bűnözési rátával kapcsolatban. Remélem, hogy ez a poszt egy kicsit megvilágította azt, hogy ez igazából mennyire fordítva van: a rap és a hip-hop sokszor a tökéletes út arra, hogy az a frusztrációból származó agresszió, amit a fekete fiatalok a durvább helyeken megélnek, be tudjon csatornázódni egy olyan dologba, ami egyrészt művészeti értéket képvisel, másrészt nem öl meg (közvetlenül) embereket. A hip-hop kultúra pszichológiai jelentőségét egyébként az utóbbi időben mások is felismerték: két pszichológus, Lauren Gardner és Debangshu Roychudhury (igen) kitalálták, hogy a hip hop zene nem csak, hogy segíti a rapport kialakítását (vagyis a terapeuta és a kliens kapcsolatának kezdetén a légkör megteremtését, a kapcsolódást), hanem lehetővé teszi az érzelemkifejezést és a traumatikus élményekről való beszédet egy olyan kontextusban és eszköztárral, amit ismernek, és otthonosan mozognak benne. A hip hop terápiát azóta többen beépítették a terápiás eszköztárukba, főleg azok, akik alacsony SES-es gyerekekkel, fiatalkorú bűnelkövetőkkel dolgoznak együtt. 

A freestyle rap kutatását a pszichológusok egyébként annak a megoldhatatlannak tűnő nehézségnek a kikerülésére is alkalmazzák, hogy a kreativitást nem lehet mérni, nem lehet laboratóriumi környezetben előidézni és megvizsgálni. Nem tudja egy kutató azt mondani az MRI-re kötött vizsgálati személyének, hogy akkor most légyszi, legyél kreatív, és megnézzük mi történik közben a neurotranszmittereiddel. Ehelyett fognak egy rappert, és megkérik, hogy nyomjon egy kis freestyle rappet - kontrollhelyzetnek pedig egy már általa ismert szöveg elrappelését kérik tőle. A kutatások azt mutatják egyébként, hogy amikor kreatívak vagyunk (ami egyébként az ember legmagasabb szintű tevékenységei közé tartozik), az ún. dorzolaterális prefontális cortexünket használjuk, de ez már tényleg csak egy kis extra infó így a poszt végére.

Források:

Cendrine Robinson: Dreams & nightmares: What hip-hop can teach us about Black youth. American Psychological Association.

Arne Dietrich: The Neuroscience Lessons of Freestyle Rap. Scientific American.

Dollard, John. "The Dozens: Dialectic of Insult", in Dundes, Alan (ed. and preface), Mother Wit from the Laughing Barrel, University Press of Mississippi, 1973. ISBN 978-0-87805-478-7. pp. 277–294

Chimezie, Amuzie. “The Dozens: An African-Heritage Theory.” Journal of Black Studies, 6.4. (1976): 401-20.

Amistad Digital Resource: Social and Economic Issues of the 1980s and 1990s.

Charles Mudede: Rap Boasting and Evolutionary Psychology. The Stranger.

Dee Barnes: Here's What's Missing From Straight Outta Compton: Me and the Other Women Dr. Dre Beat Up. Gawker.

Amy Nicholson, Nick Lucchesi: 9 truths cut from Straight Outta Compton. LA Weekly.

Fiske, S. T.(2004): Agresszió: Antiszociális Viselkedés. In: Társas alapmotívumok (pp. 469-510). Budapest: Osiris kiadó.

Wright, R (1995): The Moral Animal. Vintage, England.

urban dictionary

BFZ hangverseny füzete: 2015. Október 15-16-17. Strauss, Britten, Sibelius.

Naponta hányszor fordul elő veletek, hogy csodálkozó arcot láttok a felhőkben, nevető arcot egy ruhagyűrődésben, szenvedő figurát a hétfő reggeli kávéban? Az, hogy ezt ki milyen gyakran tapasztalja meg, egyénenként változik, de néha-néha mindenki szembesül ezzel a megdöbbentő és vicces élménnyel - lássuk hát, mi áll mögötte.

ábra 1: a megdöbbent csirketemplom. (via)

Az arcok felismerése és ennek specifikumai régóta foglalkoztatja a krézi kutatókat, akik (mint ahogy azt már csak itt, a napi pszicho menőségen is megszokhattuk) nem értenek egyet ezzel kapcsolatban mindenben. Abban azért igen, hogy az arcfelismerést  egy speciális perceptuális felismerési folyamatnak tartják, amiért külön terület felel az agyban, az úgynevezett fusiform facial area (FFA - régen fusiform gyrus néven futott). Ez a terület, amelyik a temporális és occipitális lebeny határán helyezkedik el, nagyobb aktivitást mutat, amikor emberi arcokat látunk, mint amikor más objektumokat kell vizuálisan feldolgoznunk. Az arcok felismerése holisztikusan történik, aminek a megértéséhez mutatok egy kiváló kísérletet. A feladat egyszerű: ki van a képen?

Egy kis gondolkodás után gondolom, mindenki felismerte, hogy kit ábrázol a kép, mint ahogy az is elég hamar feltűnhet, hogy van valami furcsa rajta. Ha az ember jobban megnézi, Obama szájával nem stimmel valami (igen, végre megváltozott a mosolya), és talán az is lejön, hogy a szeme se áll jól (bocs).

Fordítsuk vissza a képet, és nézzük meg ismét.

(viák)

A fenti képpároson, bár kissé nehezebben felismerhető módon, de viszonylag gyorsan meg lehetett állapítani, hogy kit ábrázol a kép, itt a jobboldali azonnal összeáll, a baloldali pedig azt az érzetet kelti, amit jól szemléltet ez a két, sokkos állapotban lévő paprika:

(via)

Pedig ugyanaz a két kép, csak visszafordítottam a fejenállásból. Ez a kísérlet úgy mutatja meg jól az arcok percepciójának különlegességét, hogy míg a fordított képen nem arcként értelmeztük a tartalmat, a visszafordítotton működésbe lép az FFA-nk, és arcként értelmezve már bántóbb lesz a deformáció. A kutatók azon vitatkoznak, hogy ez az arcspecifikus kérgi modul (az FFA) velünk született-e - az biztos, hogy már az újszülöttek is preferálják a teljesen feléjük fordított arcokat más ingerekkel szemben, a 3-4 hónaposak pedig már képesek az arcok megkülönböztetésére is. Az FFA sérülése egy furcsa jelenséget, prozopagnóziát okoz, vagyis az arcok felismerésének képtelenségét, amely esetben az egyén ezt helyettesítve kénytelen a mozgásáról, járásáról, ruhájáról, beszédéről ismerni fel az embereket.

Az arc felismerésekor leginkább a szemekre és a szájakra fókuszálunk, ha ez a két "horgonypont" valamiért nem elérhető (pl. mert valaki csúnya trükköt űz velünk: ld. 4. és 5. ábra), akkor sokkal nehezebben ismerjük fel magát az arcot. Ezért van, hogy amikor meglátunk egy tárgy-arcot, legtöbbször úgy kezdjük a magyarázatot fogalmatlan ismerősünknek, hogy "ott a szeme, a szája...".

4. ábra: a csúf játék :( (via)	5. ábra: a csúf játék kettő: sminkkel (via)

Borzasztóan furcsa, már-már frusztráló ezeket az ábrákat nézni, mert nem tud megállapodni a szemünk azon a szem- és száj-pároson, amelyik az arcot alkotja.

Arra a kérdésre, hogy az embernek miért van külön agyi modulja, amelyik csak az arcfelismerésért felel, természetesen evolúciós magyarázat adható: az embernek a túlélését jelenti, hogy azonnal felismerje a rokonait és az ellenségeit, meg persze a potenciális párját. Döbbenetes, hogy egy szempár, száj, orr, haj alapján mennyire gyorsan fel tudjuk ismerni, és meg tudjuk különböztetni embereket - legalábbis a saját bőrszínünkön belül. Gondolom, mindenki érezte már úgy, (vagy mondta is ki ezt az enyhén fotelrasszista kijelentést) jellemzően az ázsiaiakkal kapcsolatban, hogy "ezek mind ugyanúgy néznek ki". Számunkra elég megdöbbentően hangzik, de nekik meg mi nézünk ki ugyanúgy - ez a jelenség a cross-race effect, vagyis, amikor a saját rasszunkon belül teljesen jól és gyorsan különbséget tudunk tenni az arcok között, de más rasszokhoz tartozók között már nem megy annyira könnyen. (Ez természetesen csak akkor van így, ha az ember nem sűrűn lép kapcsolatba a sajátján kívüli rassz tagjával.)  

(via)

Ennek a jelenségnek (amelyik nekünk inkább fun fact, de az amerikai ügyészségnek és a fantomkép-rajzolóknak elég rossz hír) a magyarázata pedig a következő: úgy fest, hogy az arcok feldolgozását csak a saját rasszunkon belül végezzük holisztikusan, más népcsoportok tagjainak arcát vonásonként dolgozzuk fel, de ezeket tapasztalatként elraktározzuk, és mindig egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy egyszer majd sikerüljön holisztikusan feldolgozni az eddig részenként feldolgozott arcot is. Hogy miért? Hát persze, hogy a mentális erőforrás-megtakarítás miatt!

E kitérő után vissza a random tárgyakban való arcok felismeréséhez, amelynek egyébként pareidolia a becsületes neve. És hogy mennyire releváns jelenség ez az életünkben? Annyira, hogy naponta többször alkalmazzuk és értjük meg, lásd: :) ;) :( :D :'(. Vannak nem ennyire triviális vonulatai is; egy amerikai nő 28.000 dollárért (igen, 7 754 600 forintért) adta el a Szűz Máriát ábrázoló pirított kenyerét az ebay-en 2004-ben. Azóta egészen nagy őrület a Jézusok és Szűz Máriák képmásainak felfedezése random tárgyakban: ez a Buzzfeed-összeállítás csak az esszenciája az internet egy nagyon sötét bugyrának.

A 28.000 dolláros pirítós, amibe Diane Duyser beleharapott, mielőtt észrevette volna a csodát (via)

A pareidolia egyébként egyfajta apofénia - vagyis az a jelenség, amikor az emberek összefüggő mintázatokat találnak nem összetartozó dolgokban, eseményekben. A pareidolia esetében vizuális ingereket, árnyékokat, alakzatokat kapcsolunk össze, de apoféniák az összeesküvés elméletek is, a szerencsejátékosok hite valamilyen játékon belüli tendenciában, a 11:11 óraállás misztikumában való hit, de a múltkor kivesézett jövendőmondás is részben ide tartozik.

Tudom, ebben a posztban viszonylag kevés szó esett az őrült(en jófej) kutatókról, úgyhogy záruljon a bejegyzés egy érdekes történettel. Egy nap Sean Murphy amerikai pszichológushallgató az egyetem laboratóriumában dolgozott kísérletének előkészítésén, amelynek során arcokat rendezett össze, és pörgette őket egymás után. Miközben ezen fáradozott, észre vette, hogy akkor, amikor a szeme sarkából nézi a képeket, nagyon furcsán torzulnak az arcok rajtuk, azonban amikor rájuk nézett, nem vett észre semmi furcsát. Másnap kutatótársaival el is nevezték a jelenséget Flashed Face Distortion Effect-nek, és kinyomták az internetre - ha már az okát nem tudják, had parázzon rajta az egész világ. Remélem, Sean ebből írja a diplomáját, és kiderül, milyen vizuális percepció-torzulás állhat a jelenség mögött - amíg ő írja a szakdolgozatot, mi hagyjuk, hogy újabb ijesztő optikai csalódás áldozatai legyünk: 

Források:

Kovács Gy. (2007).: Tárgyak, formák és alakok észlelése. In Csépé Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.), Általános Pszichológia 1: Észlelés és figyelem. (pp. 184.) Budapest: Osiris kiadó.

Stafford, T., Webb, M. (2004). Mind Hacks: Tips & Tools for Using Your Brain. Chapter 10: Other People, pp.131-134. O'Reilly Media, Oxford.

Tanaka, J. W., Kiefer, M., & Bukach, C. M. (2003). A holistic account of the own-race effect in face recognition: evidence from a cross-cultural stud. Elsevier.

Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan ismerik azt a pszichológiai kísérletet, amely a nemfigyelési vakságot hivatott bemutatni, mivel elég nagy wtf-érzéssel jár. De adjuk meg a lehetőséget, hogy aki nem ismeri, megcsinálhassa.

A feladat tehát a következő: meg kell számolni, hogy a fehér mezben játszó kosarasok hányszor passzolják egymásnak a labdát.

A jelenség klasszikus demonstrációja Ulric Neisser, német pszichológus nevéhez fűződik, ahol nem a moonwalk-oló medvét kellett kiszúrnia a kísérletben résztvevőknek, hanem egy sárga esernyővel sétafikáló nőt, akit a kosárlabdapasszokat számolgató 28 emberből összesen 3 ember vett észre. Ami nem meglepő, ha azt vesszük, hogy az Így jártam anyátokkal sorozatban szerencsétlen Ted-nek erre 9 évad, 208 epizód és 4576 perc kellett (ami több mint 76 óra, vagyis 3 nap).  (via)

Egy fokkal szomorúbb és életszagúbb Haines 1991-es kísérlete, amelynek során nyolc gyakorlott pilótát repülőgép-szimulátorba ültetett; a feladatuk az volt, hogy leszálljanak vele. Igen ám, de a leszállópálya közepére odavarázsoltak egy másik repülőgépet; a nyolc pilótából ketten simán keresztülrepültek a gépen, tehát ütköztek vele. Amikor szembesültek hibájukkal, eléggé elszomorodtak.

Van még egy kísérlet, ahol ezúttal egy unicikliző bohócot kellett volna észre venniük a kísérleti személyeknek, és amelynek során arra a megállapításra jutottak, hogy azoknak, akik séta közben mobiltelefonáltak, összesen negyede vette észre a jelenséget.

És ez máris elvezet minket ahhoz a következtetéshez, hogy annak ellenére, hogy teljes meggyőződéssel azt gondoljuk, hogy mi, 21. századi emberek probléma nélkül tudunk multitaskingolni, ez igazából nagyon nem így van. az USA-ban 2014-ben az autóbalesetek 26%-a mobilhasználat miatt történt. Ezen a szuper infografikán több hasonlóan durva tény van (például, hogy a telefonozó sofőröknek annyi a reakcióidejük, mint a 0,08 ezrelék véralkohol szintű sofőröknek). Egy híres Stanfordi kísérlet (nem a börtönös) szerint az agyunk igazából nem is képes a multitaskingra. De miért érezzük mégiscsak úgy, hogy tudjuk a figyelmünket hatékonyan delegálni egyszerre több dologra is? Azért, mert baromi gyorsan tudunk a feladatok között váltani: például nem tudunk egyszerre beszélni és olvasni, de abban a pillanatban, amikor abbahagyjuk a beszédet, máris oda tudunk figyelni az olvasnivalónkra. A másik oka pedig, hogy vannak automatizmusaink, amik nagyon kevés feldolgozási kapacitást igényelnek, így például tudunk értelmesen beszélgetni autóvezetés közben (hiszen a "gáz-fék-kettesbe visszavált" a gyakorlott vezetők számára automatizmus). De legyünk bölcsek, és elővigyázatosak, fogadjuk meg a holdsétáló medve tanácsát, vigyázzunk a biciklisekre és ne hazudjuk magunknak azt, hogy a figyelmünk ugyanannyira teljes, mintha csak az utat és a közlekedésben résztvevőket figyelnénk!

Haines, R.F. (1991). A breakdown in simultaneous information processing. In G. Obrecht and L. Stark (eds.), Presbyopia Research. (pp. 171-175). New York : Plenum.

Mack, A. (2003). Inattentional Blindness: Looking Without Seeing. In Current Directions in Psychological Science 12(5) (pp. 180-184)

Kovács Gy. (2007).: Figyelem: szelekció, téri figyelem. In Csépé Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.), Általános Pszichológia 1: Észlelés és figyelem. (pp. 161-187.) Budapest: Osiris kiadó.

Az előző részben szó volt a küszöb alatt (nem)ható reklámokról, és az utolsó bekezdésben azt ígértem, írok arról, hogy milyen bizonyítékok vannak arra, hogy valami az tudatosulási küszöbünk alatt képes hatni ránk.

Ez azért egy ennyire fontos kérdés, mert elég sokan szeretnék tudni (főleg a GONOSZ marketingesek), hogy hogyan alakul ki egy bizonyos attitűdünk (vagyis véleményünk, hozzáállásunk, érzelmeink egy tárgy vagy ember vagy - gyakorlatilag - bármi iránt), és hogyan lehet azt megváltoztatni. Kis túlzással erre épül az egész marketing-biznisz, de például a politikai kampányokban is elég sokat alapoznak erre.

Robert Zajonc (akinek a vezetékneve biztos őrületbe kergeti a szegény amerikai kiejtés-nácikat) lengyel származású szociálpszichológus robbantotta a témát már szinte klasszikusnak mondható kísérletével, amiben kínai írásjeleket mutatott kínaiul nem tudó kísérleti személyeknek különböző gyakorisággal. Attól függően, hogy a résztvevők hányszor látták az ábrákat, ítélték meg "valószínűleg jó jelentésűnek" (sokszor látták) vagy nem annyira "jó jelentésűnek" (kevésszer látták). Az eredmények azt mutatták, hogy elegendő volt ezeknek a jeleknek a tudatosulást megelőző módon való bemutatása (pl. a tudatosodási időküszöb alatt, vagy a látómező perifériáján), és a hatás így is jelentkezett: minél többször látták, annál szimpatikusabbnak ítélték. Tehát többszöri bemutatás = kedvelés.

Azért legalább valamennyire megnyugtató, hogy ez a dolog csak a pozitív vagy legalábbis semleges ingerekre érvényes, azokra a dolgokra nem, amikkel kapcsolatban eleve van egy kialakult negatív attitűdünk. Ezen az egyszerű elven működik a legtöbb reklámstratégia, és nem csak az olyan egyértelmű módszereknek az alapja ez, mint a reklámplakátok, hanem ez az oka például annak, hogy termékmintákat, vagy reklámtollakat kapunk ajándékba. Emellett jól magyarázza ez a márkahűség fogalmát is, amivel kapcsolatban (pl. az apple-termékek iránti fanatikus hűség) divat néha-néha kiakadni. Nem állítom, hogy ennyire egyszerű lenne ennek a magyarázata  - mert azért szerepet játszik ebben sok más mellett a forrás és hitelessége, (aki meggyőz minket arról, hogy az iPhone menő), de pl. az énreprezentáció is: az apple drága → ezért menő → nekem van, ezért menő vagyok. 

Pacman is szerelmes lett

 Az attitűdjeink kialakulása tehát érzelmi folyamat, annak ellenére, hogy bárki, aki vett már valami nagyon drága dolgot magának és azt hazudta, hogy a döntését alaposan megfontolta, és az érzelmei nem játszottak ebben szerepet, ezt azonnal letagadná. Ezeknél a választásoknál lejátszódó és a döntést erősen befolyásoló érzelmi reakcióink sokkal gyorsabbak, erősebbek, kényszerítőbbek, és kevésbé visszavonhatóak, mint a kognitív (megismerő) folyamataink, vagyis a "hideg fejjel" való mérlegelés. Ez a kijelentés természetesen hatalmas vitákat kavart a tudomány viharos világában, ezért Zajoncék később leszögezték, hogy ettől függetlenül létezik kognitív megismerés az attitűdök kialakulásában, sőt, vannak olyan nem tudatos megismerési folyamatok, amelyek az érzelmi folyamatainkat is megelőzik.

És hogy mi ebből az egészből a tanulság? Ha egyáltalán valami, akkor természetesen az, hogy legyünk tisztában azzal, hogy erősen hajlamosak vagyunk érzelmi döntéseket hozni akkor is, ha azokat tudatos döntéseknek állítjuk be. Legyünk tisztában azzal, hogy attól még, hogy a városban több a meki-plakát, nem lesz jobb a meki a börgernél, mégha hajlamosak is vagyunk becsapódni. Legyünk tisztában ezekkel, és fogadjuk el, hogy ilyenek vagyunk, és hozzunk átgondolatlan érzelmi döntéseket boldogan.

(A bejegyzésben elrejtett vagy kevésbé rejtett üzenetek hatására a puszta észlelésük miatt mostmár végképp mindenki szereti a nap pszicho menőséget... sajnálom, a tudás hatalom.)

Források:

Fiske, S. T.(2004): Attitűdök és meggyőzés. In: Társas alapmotívumok (pp. 313-314). Budapest: Osiris kiadó.

Moreland, R. L., Zajonc, R. B. (1976): A Strong Test of Exposure Effects. Journal of Experimental Social Psychology 12, pp. 170-179.
https://www.researchgate.net/profile/Richard_Moreland/publication/222441743_A_strong_test_of_exposure_effects/links/00b495159a9d75b2ef000000.pdf

Zajonc R. B.: Az érzelmek függetlensége. In: Érzelem és gondolkodás. Szerk: Joseph Forgas. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001.

A Harcosok Klubjában van az a jelenet, amikor Tyler a moziban pornográf képet vág egy családi mozi kellős közepébe. Erről a jelenetről van szó (18+!) 

Ha valakit megkérdeznék (például a kedves olvasók közül), hogy szerinte a tudatküszöb alatti ingerlés (vagyis amikor az észlelési határ alatt villantanak egy vizuális ingert, ezért az nem tudatosul, de hat) létezik-e, és működik-e, a legtöbben azt válaszolnák, hogy igen. A befolyásolás ezen módszerének misztikuma elég erősen él az emberekben, főleg azokban, akik fogékonyabbak az összeesküvés-elméletekre vagy a hatékony csodaszerekre. A dolog azonban egy fokkal bonyolultabb annál, minthogy egy sima igennel vagy nemmel lehessen válaszolni a kérdésekre.

Az egész kérdéskör James McDonald Vicary, amerikai marketinges kamukísérlete miatt került terítékre 1957-ben. Vicary azzal sokkolt, hogy kijelentette, ha ő azt akarja, hogy popkornt egyél és kólát igyál a moziban, akkor te popkornt fogsz enni és kólát fogsz inni: úgy, hogy egy 1/3000-ed másodpercnyi ideig üzenetet küld feléd a moziban:

A pattogatott kukoricából 57,7 százalékkal, kólából 18,1 százalékkal adtak el többet a moziban. Nyilván azonnali pánikot szült a gondolata is annak, hogy ennyire könnyű lenne embereket rávenni valamire, ezért elég gyorsan megtiltották Amerikában (és Ausztráliában és Angliában is), hogy bárki ilyen reklámot használjon, elég erős szankciókkal (pl. a műsorszórási jog megvonása). Azért természetesen a küszöb alatti reklám kérdése tovább foglalkoztatta a fogyasztók mellett  és a reklámszakembereket is, úgyhogy virágzott a "küszöb alatti piac" - de a téma más területeken is szóba került: például 1990-ben a Judas Priest zenekar tagjait azzal vádolták, hogy az egyik számukban a TEDD MEG szubliminális üzenet hatására lett öngyilkos két rajongójuk. A vádat ejtették, a zenésztársadalom pedig elég szomorúan konstatálta, hogy ide jutottunk, hogy azt feltételezik, hogy egy zenekar kinyírná a rajongóit :(

                                     egy példa a manapság használt szubliminális reklámra, amiből egyébként elég sok van 

Ezzel párhuzamosan a kutatók is lázasan kezdték el keresni a bizonyítékokat, hogy a tudatküszöb alatti ingerlés igenis egy létező és veszélyes dolog, de meglepő módon nem találtak világos bizonyítékát annak, hogy az effajta üzenetek befolyásolják a magatartást. Aronson és Pratkanis több mint 150 kutatást nézett át, de nem találtak egyértelmű bizonyítékot; Timothy Moore kognitív pszichológus 1982-es cikkében kijelentette: "A foglalom eleve ellentétes az információfeldolgozásra, tanulásra és a motivációra vonatkozó alapvető tudásunkkal, s nagy mennyiségű kutatás cáfolja". Ezzel egy időben Vicary gyakorlatilag bevallotta, hogy nem volt kutatás, és nem volt szubliminális ingerlés, csupán üzletének fellendítésére találta ki a dolgot.

Ennek ellenére azóta is rengeteg kísérlet próbálja bizonyítani, hogy a tudatküszöb alatti üzenetek működnek, és befolyásoló erővel bírnak. És ez itt a kérdés: miért nem engedik el az emberek ezt a témát, miért nem fogadják el, hogy egyszerűen ez nem működik, és kész? Természetesen, mert egyrészt erre egy mini-iparág épült, az amerkai filmekből jól ismert motivációs kazetták, amik szerencsére számunkra azért elég idegenek: amikor a főhős a kocsijában azt hallgatja, hogy "értékes vagy, szép vagy, ügyes vagy, okos vagy, megcsinálod, stb", és a főhős hisz benne, hogy ezekkel az üzenetekkel az élete a bús tragikumból szivárványos unikornis-létté változik. A másik oka ennek, hogy manapság nincs olyan termékreklám, amelyik ne "gyors változással" buzdítana a vásárlásra, és ehhez elég kapóra jön egy ilyen tudományos-misztikus dolog, ami, valljuk be, elég dögösen hangzik.

A harmadik ok pedig már egy fokkal tudományosabb: vannak bizonyítékok arra, hogy a tudatalatti észlelés egyébként működik és sok helyzetben megfigyelhető, de ez egy nagyobb topik, úgyhogy erről legközelebb írok.

Források:

Pratkanis, A.R. és Aronson, E. (1992): Rábeszélőgép. AB OVO, Budapest.

Moore, Timothy E. (1982): Subliminal Advertising: What You See Is What You Get. Journal of Marketing, 46 (Spring), 38-47.

Fiske, S. T.(2004): Attitűdök és meggyőzés. In Társas alapmotívumok (pp. 313-314). Budapest: Osiris kiadó.

Megvan mindenkinek az az érzés, amikor mondjuk valakivel komolyan beszélgetünk, és végig egy morzsa vagy egy kosz van az arcán, és annak ellenére, hogy nagyon nehéz nem azt figyelni, hogy hogyan mozog miközben beszél, képtelenek vagyunk rávenni  magunkat arra, hogy szóljunk neki, hogy "bocs, van valami az arcodon"...?

Vagy amikor át kell sétálnunk egy olyan helyen ahol mindenki minket néz, és különösen odafigyelünk arra, hogyan megyünk, mert tudjuk, hogy mindenki minket néz, és akkor egyszer csak nagyon megalázó módon elesünk mindenki szeme láttára?

Szociális helyzetben (vagyis amikor nem egyedül ücsörgünk, annak biztos tudatában, hogy közel s távol senki) bizonyos énbemutatási stratégiák mentén tulajdonképpen egy imázst veszünk fel és tartunk fent, és annak szabályai mentén cselekszünk a társas szituációkban. Ezt a konstruktumot a szociálpszichológia (illetve Erving Goffmann) személyes homlokzatnak (face) nevezi. A homlokzatunk kialakításában vaskos szerepe van a nevelésnek, szocializációnak, és társadalmi elvárások is vonatkoznak rá (ún. homlokzati igények).

Ha pl. egy elegáns alkalmon távoli rokonainkkal kedélyesen beszélgetünk, a kép, amit bennük ki szeretnénk alakítani (a példa kedvéért tegyük fel legalábbis), hogy helyes, tisztelettudó, kedves rokonok vagyunk. Ebbe nagyon nem fér bele az, ha kicsúszik egy káromkodás: ilyenkor a homlokzat lehull, a rokonok megdöbbenek. Illetve igazából úgy tesznek, mintha nem hallották volna meg, mint ahogy az elején mi is úgy tettünk, mintha nem lebbenne könnyedén a morzsa rokonunk bajszán. És ez az igazán fantasztikus ebben a dologban, ugyanis ez a kellemes és gördülékeny kommunikáció alapja. Ebben az esetben mindkét fél célja, tulajdonképpen hallgatólagos beleegyezése, hogy segítenek fenntartani a másik személyes homlokzatát, és segítenek helyreállítani is azt, hogyha sérült (azzal, hogy nem vesznek tudomást a bakiról), és ezzel mindenki meg van elégedve, mindenki hajlandó tartani magát a társas érintkezés alapszabályaihoz, mindenki boldog és minden szuper.

Az, hogy valaki részt kíván-e venni a másik homlokzatának óvásában vagy helyreállításában, nagyrészt empátia kérdése, de azért ne legyünk naivak: természetesen attól is függ, hogy az illetőnek mennyire van szüksége arra, hogy a másik támogassa saját homlokzatát: egy leomlott homlokzatú ugyanis vajmi keveset tud adni sajátunkhoz.

Hát röviden ez a magyarázata annak, hogy miért olyan gyilkosan kínos, amikor valami olyat teszünk, ami egyáltalán nem fér bele a sugallni kívánt imázsunkba, és annak, hogy miért teszünk úgy, mintha nem vennénk észre, hogy a másik személyes homlokzata ropogva omlott össze szemünk előtt.

De van, hogy nem tudunk nem tudomást venni róla, ilyenkor jön a klasszikus röhögőgörcs.

(A bejegyzés címe utalás.)

Források:

Goffman, E. (1990) A homlokzatról: A rituális elemek analízise a társas interakcióban. In Síklaki I. (szerk.) A szóbeli befolyásolás alapjai II. Budapest: Tankönyvkiadó, 3-30.

Goffman, Erving (1959). The presentation of self in everyday life. Garden City, NY: Doubleday.