Sétálsz az utcán, éppen most fejezted be egy jóleső csokika elnyammogását, és ott van a kezedben a papír. Mivel tisztes polgár vagy, és szóba sem jöhet, hogy hanyag módon elhajítsd a csomagolást, egy kukát keresel: körbenézel, de sehol nem látsz egyet. Tudod, hogy a kuka mondjuk kék színű, és így pásztázod végig a környéket ‒ de bosszantó módon egy nagyjából fél órás séta múlva találsz csak egyet, ahol végre kidobhatod a papirost. Ha ez nem lett volna éppen eléggé idegesítő, ezek után vagy három napig mindenhol kék kukákat látsz, mintha valaki direkt szórakozna veled. Bárhova mész a kukák szinte kiugranak eléd, annyira szembetűnőek.
(kép)
Jöhet egy még égetőbb példa? Tegyük fel, hogy jó individualista lévén arra törekedsz, hogy minél inkább egyedi legyen az öltözködésed. Bemész egy boltba, veszel egy sálat. Imádod, tökre egyedinek érzed magad ‒ optimista esetben egy fél napig. Mert felháborodottan veszed észre, hogy a buszon a lánynak is ugyan olyan van. A boltban az álmatagon konzerveket bámuló fiúnak is! A kollégád is ugyanolyan sálban jön be másnap. Amikor ezt szomorúan/felháborodottan szóvá teszed a haverodnak, hogy ebben a városban mindenki ezt a sálat vette meg, értetlenül áll, hogy esküszik, most látja először ezt a típust, és amúgy is, mit vársz, ha a H&M-ben vásárolsz. Következő héten már elmeséli, hogy érdekes, miután beszéltetek róla, egy nap alatt négy ugyanolyan sálat látott ő is.
(kép)
Bár az instant wtf-érzés borítékolt, megnyugtatásul közlöm, hogy a dolognak van neve, s mint ilyen, nem lehet annyira ritka. A jelenségnek sikerült a Baader-Meinhof nevet adni, ami csak azért érdekes, mert senki nem tudja, hogy miért. Kering egy legenda arról, hogy egy kisebb újságban ment róla egy eszmecsere, ahol a cikkíró szimplán bedobta azt a szót, amivel kapcsolatban megtapasztalta, ezért viseli egy földalatti titkos radikális gerillacsoport nevét. Mondjuk ezután könnyű elképzelni, ahogy a krézi tudósok egy titkos gyűlésen átszellemült arccal egyöntetűen leteszik a voksukat a Baader-Meinhof név mellett, miközben jelentőségteljes pillantásokat váltanak egymással. Mindenesetre manapság már inkább a „frequency illusion” név a használatos, ami egyszerűbb, de kevésbé misztikus, úgyhogy mi maradjunk az eredetinél.
Bárhogyan is, a lényeg, hogy a Baader-Meinhof jelenség egy kognitív torzítás. A blogon többször volt már szó a kognitív torzítások jelentőségéről és nagymértékű befolyásáról, ami két dolog miatt van. (Mármint nem az, hogy szó volt róla; az azért van, mert izgalmas és fontos, hanem az, hogy jelentősek.) Egyrészt, iszonyú sok információ ér minket nap mint nap, minden percben, amiből ki kell tudni szűrni azokat, amik relevánsak. Másrészt pedig agyunk egy nagy információszűrő háztartási kisgép, ami szeretne a leglustább módon a legtöbb feldolgozott információhoz juttatni minket. (Ezt a magyar szociálpszichológiában Susan Fiske elnevezése után úgy tanítják, hogy „Agyunk egy kognitív fösvény” ami szerintem az egyik legmenőbb mondat.) Az agyunk tehát igyekszik úgy szűrni az információt, hogy megspórolja a felesleges köröket, így tehát ha egyszer kék kukát keresünk, akkor joggal gondolhatja, hogy ez fontos infó, kvázi felnagyítja (előfeszítődik ‒a primingról már írtam egy keveset), és jobban elérhetővé teszi számunkra. És ha most azt gondolod, hogy "anyám, de unalmas, pont tegnap olvastam a Baader-Meinhof jelenségről", akkor értjük egymást.
(kép)
Olyan is van, amikor a jelenséget úgymond aktívan, tehát például érveléskor alkalmazzuk: ilyenkor egy másik kognitív torzítást követünk el. A szelektív észlelési folyamat során az elvárásaink befolyással vannak a percepciónkra, és folyamatosan olyan információkat keresünk, amelyek megerősítik előzetes prekoncepcióinkat – ez a megerősítési torzítás.
Ha most azon gondolkoztok, hogy, „Jó, ez rendben van, érveléskor, (persze én tuti nem), de hol jelenik meg ez még a hétköznapokban?”, akkor nyissátok meg a facebookot, görgessetek kettőt, és álljatok meg az első olyan ismerősötöknél, aki szeret világvége-hangulatú katasztrófa-híreket megosztani állatkínzásokról, rablásokról, elégett/felgyújtott/leomlott/szétesett szörnyűségekről, amikhez rendre hozzáfűzi, hogy "NEMIGAZ, hogy ennyire SZÖRNYŰ a világ", szomorúbb esetben még azt is hozzáteszi, hogy "AZ EMBERISÉG MEGÉRETT A PUSZTULÁSRA". Ha végignézitek a profilját, és viszonylagos optimizmussal viseltettek az emberiség iránt, akkor minimum azt érzitek, hogy "hogy lehet az, hogy valakit csak ezek a rossz hírek találnak meg?". Ez a fent említett megerősítési kognitív torzítás miatt van, ami arra ösztönöz, hogy azokat az információkat gyűjtsük össze, azokat vegyük észre, amelyek megerősítik a már létező prekoncepciónkat, véleményünket. Mint ahogy szeretjük magunkat olyan emberekkel körülvenni, akikkel egyetértünk nagyjából a dolgokban, ugyanúgy hogyha azt gondoljuk, hogy a világ egy tök rossz hely, akkor azokat a cikkeket fogjuk észrevenni a neten, amik szörnyűségekről szólnak, és könnyedén átsiklunk azok fölött, amik virágokat szagolgató szivárvány kiskutyákról szólnak. Vagy ha el is olvassuk őket, inkább kivételnek raktározzuk el. Panaszkodni jó, szörnyülködni még jobb, de azért tudjuk leállítani magunkat, hogy ne befolyásolja tartósan a valóságészlelésünket.
(kép)
Az megvan, hogy a facebook csinált egy gigantikus előfeszítési kísérletet? 689 ezer felhasználónak nyúlt bele a news feedjébe, és manipulálta úgy, hogy szomorú kontentet, vagy úgy, hogy vidám kontentet lásson: meglepetés, az eredmény az, hogy mérhetően szomorúbbak azok az emberek, akik negatív tartalmakat látnak a facebook falukon, és vidámabbak, akik pozitívat. Bár nyilvánvalóan benne van a felhasználói feltételekben a kitétel, hogy megtehetik, de azért ez nem csak az egyszeri pszichológiai etikai bizottság számára okoz heveny szívgörcsöt, főleg, hogy tudvalevő, hogy a facebook felhasználói élményében nagyban épít arra az algoritmusra, hogy kitalálja helyettünk, hogy mit szeretnénk szívesen látni a falunkon: szóval legközelebb óvatosan a világvége posztok lájkolgatásával.
Szó volt eddig arról, hogy hogyan módosul magától az észlelésünk, ha elérhetővé teszünk magunk számára egy tudattartalmat. Szó volt utána arról, hogy gyakorlatilag ugyanez a jelenség lejátszódhat a világlátásunk alakulásában. Utána, hogy mennyire könnyű befolyásolni a hangulatunkat, és hogy milyen dolgokat tartunk kiugrónak (megosztásra érdemesnek). Most pedig térjünk rá arra, amikor mi módosítjuk úgy a rendelkezésre álló információkat (észrevétlenül), hogy igazoljon valamit, amit nagyon szeretnénk, hogy igaz legyen.
(kép)
Ha elég nagy információhalmaz érhető el számunkra, akkor könnyűszerrel bebizonyíthatunk vele bármit, csak úgy kell „ollóznunk” az adathalmazt, hogy a nekünk kedvező eredmény jöjjön ki. És ez most nem valami gigantikus statisztikai csalásra való buzdítás, hanem szintén egy egyszerű információfeldolgozási-torzítás. Ennek is vicces neve van, az ún. „Texas sharpshooter fallacy” (texasi mesterlövész tévedés), és ehhez az elnevezéshez legalább tartozik sztori.
Amikor találkozol valakivel, és kiderül, hogy ugyanolyan sálatok van (ld. fent), ugyanaz a disney-film volt gyerekkorotokban a kedvencetek, mindketten utáljátok a gint, de imádjátok a sütőrumot, hogy őrületbe kergetitek a barátaitokat a képregénymániátokkal, valamint 10 éves korotokban mindkettőtöknek eltört a jobb kezén a kisujja, és amikor ezek után már végképp biztosak vagytok benne, hogy egymás lelkitársai vagytok, főleg, amikor még az is kiderül, hogy a mákostészta a kedvenc kajátok – nos, örüljetek az egymásra találásnak, de közben legyetek tisztában vele, hogy éppen a texasi mesterlövész torzítás ékes példái vagytok, amelynek során mélyebb (gyakran ezoterikus) jelentést társítotok dolgoknak, amik pusztán a véletlen művei.
A texasi történet pedig egy rosszul célzó cowboyról szól, aki fogja a fegyverét, belelő a pajta falába és utána festi rá a célkeresztet (nyilván oda, ahova a golyók lyukat ütöttek), és ezzel elmondhatja, hogy ő a legpontosabb mesterlövész. A lényeg tehát, hogy utólag keretezzük át úgy a nyers információkat, hogy azok alátámasszák prekoncepciónkat, és ilyenkor minden hirtelen összetartozónak tűnik, ami igazából nem is az.
Annak amúgy egészen széles a tárháza, hogy hogyan tudjuk torzítani a minket érő információkat anélkül, hogy ezt különösebben direkt csinálnánk. A kognitív torzításoknak van egy baromi hosszú listája: rengetegszer esünk bele kisebb-nagyobb gondolkodási hibákba, amik aztán nagyon tudják torzítani a valóságészlelésünket, anélkül, hogy erre rájönnénk. Annak ellenére, hogy ez sokszor rengeteg plusz információtól, kognitív leterheltségtől mentesít, ha túl gyakran használjuk őket, általánossá válnak és gyakran kísérnek olyan komoly betegségeket mint pl. a depresszió. De azért sokszor csak abban merül ki a kontraproduktivitás, hogy vérre menően vitatkozunk (jellemzően) valamelyik családtagunkkal, aki az istennek sem képes belátni, hogy téved. Szóval ez akár eszünkbe is juthat a legközelebbi vitánál: "jaj, hát most mindketten kognitív torzítunk, Mama!"
Források:
Youarenotsosmart: Confirmation Bias , Texas Sharpshooter Fallacy
egy példa a manapság használt szubliminális reklámra, amiből egyébként