Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan ismerik azt a pszichológiai kísérletet, amely a nemfigyelési vakságot hivatott bemutatni, mivel elég nagy wtf-érzéssel jár. De adjuk meg a lehetőséget, hogy aki nem ismeri, megcsinálhassa.
A feladat tehát a következő: meg kell számolni, hogy a fehér mezben játszó kosarasok hányszor passzolják egymásnak a labdát.
A jelenség klasszikus demonstrációja Ulric Neisser, német pszichológus nevéhez fűződik, ahol nem a moonwalk-oló medvét kellett kiszúrnia a kísérletben résztvevőknek, hanem egy sárga esernyővel sétafikáló nőt, akit a kosárlabdapasszokat számolgató 28 emberből összesen 3 ember vett észre. Ami nem meglepő, ha azt vesszük, hogy az Így jártam anyátokkal sorozatban szerencsétlen Ted-nek erre 9 évad, 208 epizód és 4576 perc kellett (ami több mint 76 óra, vagyis 3 nap). 
(via)
Egy fokkal szomorúbb és életszagúbb Haines 1991-es kísérlete, amelynek során nyolc gyakorlott pilótát repülőgép-szimulátorba ültetett; a feladatuk az volt, hogy leszálljanak vele. Igen ám, de a leszállópálya közepére odavarázsoltak egy másik repülőgépet; a nyolc pilótából ketten simán keresztülrepültek a gépen, tehát ütköztek vele. Amikor szembesültek hibájukkal, eléggé elszomorodtak.
Van még egy kísérlet, ahol ezúttal egy unicikliző bohócot kellett volna észre venniük a kísérleti személyeknek, és amelynek során arra a megállapításra jutottak, hogy azoknak, akik séta közben mobiltelefonáltak, összesen negyede vette észre a jelenséget.
És ez máris elvezet minket ahhoz a következtetéshez, hogy annak ellenére, hogy teljes meggyőződéssel azt gondoljuk, hogy mi, 21. századi emberek probléma nélkül tudunk multitaskingolni, ez igazából nagyon nem így van. az USA-ban 2014-ben az autóbalesetek 26%-a mobilhasználat miatt történt. Ezen a szuper infografikán több hasonlóan durva tény van (például, hogy a telefonozó sofőröknek annyi a reakcióidejük, mint a 0,08 ezrelék véralkohol szintű sofőröknek). Egy híres Stanfordi kísérlet (nem a börtönös) szerint az agyunk igazából nem is képes a multitaskingra. De miért érezzük mégiscsak úgy, hogy tudjuk a figyelmünket hatékonyan delegálni egyszerre több dologra is? Azért, mert baromi gyorsan tudunk a feladatok között váltani: például nem tudunk egyszerre beszélni és olvasni, de abban a pillanatban, amikor abbahagyjuk a beszédet, máris oda tudunk figyelni az olvasnivalónkra. A másik oka pedig, hogy vannak automatizmusaink, amik nagyon kevés feldolgozási kapacitást igényelnek, így például tudunk értelmesen beszélgetni autóvezetés közben (hiszen a "gáz-fék-kettesbe visszavált" a gyakorlott vezetők számára automatizmus). De legyünk bölcsek, és elővigyázatosak, fogadjuk meg a holdsétáló medve tanácsát, vigyázzunk a biciklisekre és ne hazudjuk magunknak azt, hogy a figyelmünk ugyanannyira teljes, mintha csak az utat és a közlekedésben résztvevőket figyelnénk!
Haines, R.F. (1991). A breakdown in simultaneous information processing. In G. Obrecht and L. Stark (eds.), Presbyopia Research. (pp. 171-175). New York : Plenum.
Mack, A. (2003). Inattentional Blindness: Looking Without Seeing. In Current Directions in Psychological Science 12(5) (pp. 180-184)
Kovács Gy. (2007).: Figyelem: szelekció, téri figyelem. In Csépé Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.), Általános Pszichológia 1: Észlelés és figyelem. (pp. 161-187.) Budapest: Osiris kiadó.
