Rajongásom a fun fact-ek és a pszichológia iránt. Szuperjó jelenségek, tudományos háttérrel.

napi pszicho menőség


A beefek, a diss-trackek és a freestyle rap pszichológiája

2015. december 04. - napiszichomenoseg

Ősszel a BFZ egyik hangversenyén olvastam Jean Sibelius finn zeneszerző kissé borús életútját a remek füzetkében, amit össze szoktak rakni minden hangversenyre a művekről, a zeneszerzőkről és a zenészekről; és ez a mondat különösen megragadta a figyelmem:

A siker (akárcsak később Sosztakovicsé) megdöbbentően irritálja az új zene, az avantgárd számos hívét. Egy francia Schönberg-tanítvány, René Leibowitz 1955-ben, a zeneszerző kilencvenedik születésnapján a "világ legrosszabb zeneszerzőjének" nevezte. Stravinsky állítólag azt mondta róla: "Sibelius nem tud sokat." Mire Sibelius szarkasztikusan így replikázott: "Ez életem legszebb bókja." 

Na - gondoltam - , ez pont olyan, mint manapság a rap beefek, úgyhogy gyorsan eldőlt, hogy a következő NPM-poszt erről fog szólni: a beefek, a diss-ek és a freestyle rap pszichológiájáról.

(via)

A fenti idézet mutatja, hogy a zenei beefek nem a rap-zenével kezdődtek (annak ellenére, hogy a hip-hopban kaptak először külön elnevezést és nagy jelentőséget). Nem meglepő módon a klasszikus zenében is sok ellentét feszült a komponisták között, amik közül néhány zenében is megfogalmazódott: van pár olyan zenemű, amiben az azt írt zeneszerzők átvesznek egy dallamot egy másik zeneszerzőtől, jellemzően attól, akivel konfliktusuk van, és kifigurázva szövik bele a zenéjükbe - így korán megalkotva a diss-track (diss-szimfónia?) műfaját. Állítólag Bartók Béla 1943-ban írt Concerto zenekarra művében, a Intermezzo interrotto tételben Sosztakovics Leningrád-szimfóniájában elhangzó indulójának banális paródiája szakítja félbe a dallamot, ezzel parodizálva a szovjet hősiességet. Bár ezen azért vitatkoznak a zenetudósok, de Claude Debussy 1908-as Gyermekkuckó darabjában egyértelműen Richard Wagner Trisztán és Izoldájának Trisztán-dallamát parodizálja ezzel jelezvén, hogy kinőtt a számára oly meghatározó Wagner-korszakából.  

(via)

A pszichológiára a világháborúk hatalmas nyomást helyeztek, hiszen elvárt és vállalt célja volt a pszichológiai kutatásoknak, hogy az olyan jelenségekre, amik addig az emberiség számára nagyjából ismeretlenek voltak, magyarázattal szolgáljon; így például azokra, amik a náci hatalom előre törésével, a holokauszttal jártak: a radikalizálódásra, a parancskövetésre, a dehumanizációra, és az összes embertelenségre (ekkor születtek a nagy pszichológiai kísérletek is, amelyeket mindenki ismer és tipikusan annyira etikátlanok, hogy az egyszeri etikai bizottsági tag szívrohamot kapna, ha valaki ezekkel a tervekkel merne ma előrukkolni - ilyen pl. Zimbardo híres börtön-kísérlete is). Az agresszió mint viselkedés megismerése ebben az időben vált a pszichológia egyik céljává: sok magyarázat közül az egyik a híres frusztráció-agresszió hipotézis, amely szerint minden agresszió valamilyen frusztrációból ered. A frusztráció mértéke viszont függ attól, hogy milyennek értelmezi az egyén a helyzetét; megvizsgálja annak jogosságát. Erre egy jó hétköznapi példa az, hogy amikor valaki, akinek éppen magyarázunk, nem hallja/érti, amit mondunk neki, könnyedén dühösek leszünk, de csak akkor, ha úgy érezzük, a körülmények nem feltétlenül indokolják azt (tehát értetlenkedik).

A frusztráció-agresszió hipotézis viszont még így leegyszerűsítve sem ennyire egyszerű (nyilván). Leggyakrabban ugyanis nem a frusztráció keletkezésekor jön ki az agresszió, hanem ún. eltolt aresszió érvényesül - vagyis amikor nem a frusztrációt okozó ágensen csattan az ostor. Az 1980-as évek Amerikájában a fekete fiatalok napi valósága a munkanélküliség, a kilátástalanság, az erőszak és a drogok volt: a nyolcvanas évek végére ugyanis több mint négymillió munkahely tűnt el, amit addig leginkább afro-amerikaiak töltöttek be. A kilátástalanságot és a mindennapos erőszakot a folytonos rendőri túlkapások tetézték, aminek sokszor az okát sem tudták, értették. Rengeteg frusztráció forrása volt ez, ami természetesen csak növelte az agressziót, ami még több erőszakhoz vezetett, és mivel az nem volt opció, hogy a rendőrök kapják a frusztráció okozta agressziót - szépen visszacsorgott a srácok mindennapjaiba, a bandaháborúkba, az egymással való folytonos rivalizálásba, és egy érdekes megnyilvánulási formát is vett: a hip-hopban megjelent a battle rap és a diss-track.

(via)

Azt, hogy mi a battle-rap, kb a 8 mérföld óta mindenki tudja, aki elmúlt 14 éves és bármennyire érdekli a rapzene - a fogalmat a film emelte be a mainstream médiába azzal, hogy kisebb torzításokkal bemutatta, hogyan történik. Eredetileg egyébként a battle-rap az ún. Dozens játékból eredeztethető, John Dollard pszichológus 1939-ben egy publikációjában kötötte össze a játékot és a reppharcot. Dollard az afro-amerikai kultúra kutatásának egyik meghatározó alakja volt, és - nem meglepő módon - hozzá köthető a már fent említett frusztráció-agresszió hipotézis is. A Dozens-t Amuzie Chimezie 1976-ban a Journal of Black Studies-ban  egy nigériai játékra (Ikocha Nkocha) vezeti vissza, aminek az a lényege, hogy a másikat verbálisan degradálják a felek: ilyen Afrikában egy könnyed esti szórakozás a tűz mellett a családdal. A rabszolgasággal került Amerikába, és vált a frusztráció egyik jellemző csatornájává, ahol a másik intelligenciáját, állítólagos szexuális orientációját, gyengeségét, kinézetét, egészségügyi problémáit, hibáit, családtagjait, viselkedését (tehát nagyjából mindent, amiről nekünk azt mondják, nem szabad) kommentál és figuráz ki a másik kárára: aki nagyobbat olt a másikra, az nyer. Ez a játék az afro-amerikai kultúrában éppen azért olyan meghatározó, amiért tökéletes példa a frusztráció-agresszió hipotézisre is: a feketék elnyomásukból adódott frusztrációt nem tölthették ki azokon, akik azt okozták, ezért egymás ellen irányult az ebből keletkezett agressziójuk.

A battle-raptől pedig már csak egy ugrás a diss-track, ahol gyakorlatilag ugyanez történik, mint a Dozens játékban, csak célzottabban, valamilyen kifejezett történés, ok miatt, felvéve és kiadva, jó zsíros pénzeket keresve vele. Két, egymásra válaszoló diss-track pedig már beef-nek tekinthető. A modern hip-hopban az első beefnek az N.W.A vs. Ice Cube vitát tartják, az első igazi diss tracknek pedig Ice Cube "No Vaseline" c. számát. Nem hiába, a dal 5 perc kőkemény alázása az N.W.A tagjainak és  menedzserüknek. A történet dióhéjban: adott 6 nagyon frusztrált fekete fiatal, akik megalapítják a Niggaz Wit Attitudez bandát, és olyan dolgokról kezdenek el beszélni, amiről addig nem nagyon lehetett: így például a rendőri erőszakról (Fuk Da Police). Nagyon hamar sikeresek lesznek, de aztán összevesznek a pénzen, és Ice Cube kilép, szólókarrierbe kezd. A többiek nagyon szomorúak, ezért többször megemlítik következő albumjukun, hogy Ice Cube milyen szenyó. Ice Cube pedig a No Vaseline számmal válaszol. Akinek ez a virágnyelvű összefoglaló nem lenne elég, nézze meg a Straight Outta Compton c. filmet, de kezelje fenntartásokkal.

A hip hop egyik érdekes része a tulajdonokkal való folytonos dicsekvés, aminek egyik koronázatlan királya Kanye West, aki az életben sem éppen szerénységéről híres. Ez a tőlünk idegen viselkedés bennünk inkább ellenszenvet mint tiszteletet vált ki, a hencegést a mi kultúránk, neveltetésünk általában negatív dolognak tartja. Az afro-amerikaiak körében viszont ez bizony másként van, ennek oka pedig egy merészebb húzással visszavezethető az alacsony önértékelésre, konkrétabban az alacsony szocio-ökonómiai státuszú (SES) emberek kisebbségi érzésére. Robert Wright szuper Moral Animal c. könyvében írja: "A more recent study finds that people with lower serotonin levels are more likely to commit impulsive crimes. (...) Maybe there’s some truth to that ostensibly simplistic refrain about inner-city crime—that it grows out of “low self-esteem,” as poor children are reminded, via TV and movies, that they’re nowhere near the top of the roost." (Egy kutatás szerint a bűnelkövetés egyik oka az alacsony szerotonin-szint. Talán van abban valami, hogy a városi bűnözést az alacsony önértékelésre vezetik vissza - mivel a gyerekek folyton azzal szembesülnek, hogy körülményeik meg sem közelítik azt a fokú jólétet, amit a TV-ben és a filmekben látnak.) Az alacsony önrtékelés pedig az "én" egyik nagyon fontos részét sérti, az énképet - ennek védelmére alkalmazzuk az énfelnagyítás eszközét, vagyis dicsekszünk, hencegünk és kérkedünk.

az egyik leghíresebb beef Jay-Z és Nas halkszavú nézeteltérése

Azt tapasztaltam, hogy az emberek általános véleménye az amerikai hip-hop zenéről és annek kultúrájáról az, hogy megrontja gyermekeinket - de kevésbé ironikusan szólva is az erőszakosságát szidják, és teszik felelőssé a magas bűnözési rátával kapcsolatban. Remélem, hogy ez a poszt egy kicsit megvilágította azt, hogy ez igazából mennyire fordítva van: a rap és a hip-hop sokszor a tökéletes út arra, hogy az a frusztrációból származó agresszió, amit a fekete fiatalok a durvább helyeken megélnek, be tudjon csatornázódni egy olyan dologba, ami egyrészt művészeti értéket képvisel, másrészt nem öl meg (közvetlenül) embereket. A hip-hop kultúra pszichológiai jelentőségét egyébként az utóbbi időben mások is felismerték: két pszichológus, Lauren Gardner és Debangshu Roychudhury (igen) kitalálták, hogy a hip hop zene nem csak, hogy segíti a rapport kialakítását (vagyis a terapeuta és a kliens kapcsolatának kezdetén a légkör megteremtését, a kapcsolódást), hanem lehetővé teszi az érzelemkifejezést és a traumatikus élményekről való beszédet egy olyan kontextusban és eszköztárral, amit ismernek, és otthonosan mozognak benne. A hip hop terápiát azóta többen beépítették a terápiás eszköztárukba, főleg azok, akik alacsony SES-es gyerekekkel, fiatalkorú bűnelkövetőkkel dolgoznak együtt. 

 

A freestyle rap kutatását a pszichológusok egyébként annak a megoldhatatlannak tűnő nehézségnek a kikerülésére is alkalmazzák, hogy a kreativitást nem lehet mérni, nem lehet laboratóriumi környezetben előidézni és megvizsgálni. Nem tudja egy kutató azt mondani az MRI-re kötött vizsgálati személyének, hogy akkor most légyszi, legyél kreatív, és megnézzük mi történik közben a neurotranszmittereiddel. Ehelyett fognak egy rappert, és megkérik, hogy nyomjon egy kis freestyle rappet - kontrollhelyzetnek pedig egy már általa ismert szöveg elrappelését kérik tőle. A kutatások azt mutatják egyébként, hogy amikor kreatívak vagyunk (ami egyébként az ember legmagasabb szintű tevékenységei közé tartozik), az ún. dorzolaterális prefontális cortexünket használjuk, de ez már tényleg csak egy kis extra infó így a poszt végére.

 

Források:

Cendrine Robinson: Dreams & nightmares: What hip-hop can teach us about Black youth. American Psychological Association.

Arne Dietrich: The Neuroscience Lessons of Freestyle Rap. Scientific American.

Dollard, John. "The Dozens: Dialectic of Insult", in Dundes, Alan (ed. and preface), Mother Wit from the Laughing Barrel, University Press of Mississippi, 1973. ISBN 978-0-87805-478-7. pp. 277–294

Chimezie, Amuzie. “The Dozens: An African-Heritage Theory.” Journal of Black Studies, 6.4. (1976): 401-20.

Amistad Digital Resource: Social and Economic Issues of the 1980s and 1990s.

Charles Mudede: Rap Boasting and Evolutionary Psychology. The Stranger.

Dee Barnes: Here's What's Missing From Straight Outta Compton: Me and the Other Women Dr. Dre Beat Up. Gawker.

Amy Nicholson, Nick Lucchesi: 9 truths cut from Straight Outta Compton. LA Weekly.

Fiske, S. T.(2004): Agresszió: Antiszociális Viselkedés. In: Társas alapmotívumok (pp. 469-510). Budapest: Osiris kiadó.

Wright, R (1995): The Moral Animal. Vintage, England.

urban dictionary

BFZ hangverseny füzete: 2015. Október 15-16-17. Strauss, Britten, Sibelius.

süti beállítások módosítása