Megvan mindenkinek az az érzés, amikor mondjuk valakivel komolyan beszélgetünk, és végig egy morzsa vagy egy kosz van az arcán, és annak ellenére, hogy nagyon nehéz nem azt figyelni, hogy hogyan mozog miközben beszél, képtelenek vagyunk rávenni  magunkat arra, hogy szóljunk neki, hogy "bocs, van valami az arcodon"...?

Vagy amikor át kell sétálnunk egy olyan helyen ahol mindenki minket néz, és különösen odafigyelünk arra, hogyan megyünk, mert tudjuk, hogy mindenki minket néz, és akkor egyszer csak nagyon megalázó módon elesünk mindenki szeme láttára?

Szociális helyzetben (vagyis amikor nem egyedül ücsörgünk, annak biztos tudatában, hogy közel s távol senki) bizonyos énbemutatási stratégiák mentén tulajdonképpen egy imázst veszünk fel és tartunk fent, és annak szabályai mentén cselekszünk a társas szituációkban. Ezt a konstruktumot a szociálpszichológia (illetve Erving Goffmann) személyes homlokzatnak (face) nevezi. A homlokzatunk kialakításában vaskos szerepe van a nevelésnek, szocializációnak, és társadalmi elvárások is vonatkoznak rá (ún. homlokzati igények).

Ha pl. egy elegáns alkalmon távoli rokonainkkal kedélyesen beszélgetünk, a kép, amit bennük ki szeretnénk alakítani (a példa kedvéért tegyük fel legalábbis), hogy helyes, tisztelettudó, kedves rokonok vagyunk. Ebbe nagyon nem fér bele az, ha kicsúszik egy káromkodás: ilyenkor a homlokzat lehull, a rokonok megdöbbenek. Illetve igazából úgy tesznek, mintha nem hallották volna meg, mint ahogy az elején mi is úgy tettünk, mintha nem lebbenne könnyedén a morzsa rokonunk bajszán. És ez az igazán fantasztikus ebben a dologban, ugyanis ez a kellemes és gördülékeny kommunikáció alapja. Ebben az esetben mindkét fél célja, tulajdonképpen hallgatólagos beleegyezése, hogy segítenek fenntartani a másik személyes homlokzatát, és segítenek helyreállítani is azt, hogyha sérült (azzal, hogy nem vesznek tudomást a bakiról), és ezzel mindenki meg van elégedve, mindenki hajlandó tartani magát a társas érintkezés alapszabályaihoz, mindenki boldog és minden szuper.

Az, hogy valaki részt kíván-e venni a másik homlokzatának óvásában vagy helyreállításában, nagyrészt empátia kérdése, de azért ne legyünk naivak: természetesen attól is függ, hogy az illetőnek mennyire van szüksége arra, hogy a másik támogassa saját homlokzatát: egy leomlott homlokzatú ugyanis vajmi keveset tud adni sajátunkhoz.

Hát röviden ez a magyarázata annak, hogy miért olyan gyilkosan kínos, amikor valami olyat teszünk, ami egyáltalán nem fér bele a sugallni kívánt imázsunkba, és annak, hogy miért teszünk úgy, mintha nem vennénk észre, hogy a másik személyes homlokzata ropogva omlott össze szemünk előtt.

De van, hogy nem tudunk nem tudomást venni róla, ilyenkor jön a klasszikus röhögőgörcs.

(A bejegyzés címe utalás.)

Források:

Goffman, E. (1990) A homlokzatról: A rituális elemek analízise a társas interakcióban. In Síklaki I. (szerk.) A szóbeli befolyásolás alapjai II. Budapest: Tankönyvkiadó, 3-30.

Goffman, Erving (1959). The presentation of self in everyday life. Garden City, NY: Doubleday.

Remélem a fejléc szövegét mindenki okosan és ügyesen el tudja olvasni - na nem csak azért, mert megnyugszom, hogy nem csúszott nagyon félre a design, hanem, mert ebben az esetben rögtön két Gestalt-alakzatot is értelmezni tudtak: a napi-ból az A-t, a pszicho-ból az O-t.

A Gestalt-elmélet az egyik első pszichofizikai modell, amely a látott kép tárgyakká szerveződését magyarázta, és a Nagy Wilhelm Wundt írta le először. Az elmélet azt a jelenséget hivatott magyarázni, hogy bizonyos tárgyakat egységesnek látunk , amik igazából egyáltalán nem függnek össze. Vegyük a fenti példát: a napi szóból az A betűnek igazából nincsenek körvonalai, tehát mi egészítjük ki a kis pacman-ekből, úgy, mint a körvonalas háromszöget "mögötte", és nem sátrakat vagy pizzaszeleteket látunk (csak ha nagyon éhesek vagyunk - ez szintén egy pszichológiai jelenség, az ún. incentív, de erről majd később). Mint ahogy a pacmeneket is igazából fekete köröknek látjuk, amikre rálóg egy háromszög ("A" betű). Ezt a gestalt-pszichológiában illuzórikus kontrollnak hívják, vagyis amikor olyan kontúrokat, körvonalakat látunk, amik igazából nincsenek is ott.

Az ábra alapja az ún. Kanizsa-háromszög, ami a híres gestaltos Gaetano Kanizsáról kapta a nevét. 

A másik Gestalt-alakzat a "jó folytatás" (pregnancia) nevű Gestalt-szabály mentén szerveződik egy O betűvé és egy X-szé: vagyis a leginkább hasonló görbületű pontokat kötjük össze: a hasonlóan görbülő O-t és a kicsit sem görbülő X-et. De jó példa a "hasonlóság" Gestalt-szabályra is, hiszen szaggatottal van az O, és egyenes vonallal az X: az egymáshoz hasonló dolgokat összetartozónak észleljük.

És hogy miért történik mindez velünk akaratunkon kívül? Hát azért, mert az agyunk igyekszik a lehető legegyszerűbb interpretációt alkalmazni, törekszik az egyszerű, egyértelmű és gyors leírásra. Egyébként néha azért mégiscsak tudjuk ezt befolyásolni, de erről szintén később.

Források:

Kovács Gy. (2007).: Olvasás. In Csépé Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.), Általános Pszichológia 1: Észlelés és figyelem. (pp. 161-187.) Budapest: Osiris kiadó.